Ávédik Félix (szerk.): A Jogi Hírlap Döntvénytára. Büntetőjog IV. (Budapest, 1931)

6 (4291/891. I. M. számú rend.) 25. §-ában szabályozott hivatali esküje is. mely szerint: „a törvényeket, a törvényes szokásokat és rendeleteket megtartom..." A „legis maiestas"-t sértené meg súlyosan a bíró, ha etikai, világnézeti, szociális felfogásának ösztönzésére egyes cselekményekhez olyan következtetéseket fűzne, illetve következményeket állapítana meg, amelyekről a büntető törvények kifejezetten nem szólnak, illetve, amelyeket nem szabályoznak. Jogbizonytalanságot szülne, sőt az igazságszolgáltatás keretében anarchiával járna, ha a törvény alkalmazója nem a törvény akarata, hanem saját felfogása szerint ítélkezne. Éppen ezért elfogadhatatlan P. Magnaud, a chateau-thierry-i törvényszék „jó bíró" elnevezéssel díszített elnökének „az emberi jogok egyenlőségének eszméjét" szolgálni óhajtó az az álláspontja, hogy „az igazság fölötte áll a törvénynek" s ezzel „az írott jogot az emberi jognak alárendeli". A magyar büntetőbíró igazságot szomjazó lelkének irányt szab, az általános parancson kívül, büntetőtörvénykönyvünk (Btk.) 1. %-ának az egyéni szabadság biztosítékát képező azon rendelkezése, hogy: bűntettet és vétséget csak azon cselekmény képez, melyet a törvény annak nyilvánít. A bíró tehát feltétlenül alá van rendelve a törvénynek. Ellenőrzője a bűnvádi perrendtartásnak azon rendelkezése (Bp. 77. §), hogy a határozatait indokolni köteles. A törvény alkalmazásánál a bíró függősége abban nyilvánul meg, hogy a bírói akarat a törvény ellenére nem érvényesülhet. Törvényhozó által vont kereten belül azonban a bíró egyéniségének, akaratának megnyilatkozását csak a bíró „lelkiismerete és meggyőződése" irányítja, amelyeknek sugallatára „részrehajtatlanul igazságot szolgáltat" (B. Ű. Sz. 25. §). A jogeset és a törvény közé ékelődik a bíró egyéni meglátásával, felfogásával, gondolkodásával, melyek a törvény magyarázatában nyilvánulnak meg. A bíró ítélkezésének e törvény által körülhatárolt területen való szabad szárnyalásától mily távol marad Ch. Montesquieu tanítása (Esprit des lois,1748) hogy „Les juges de la nation ne sont que la bouche, qui prononce les paroles de la loi, des étres inanimés, qui n'en pouvent moderer ni la force ni la rigeur". A bíró tehát — szerinte — a törvény egyszerű alkalmazója, ki szavainak értelmét nem kutatja, rendelkezésein nem változtathat, azoknak szigorúságát sem mérsékelheti. Eszerint a törvény magyarázata nem képezte a bíró ítélkezésének részét. Már pedig a társadalmi, szociális, erkölcsi, a világnézeti felfogásban időnként kisebb-nagyobb változások történnek, a tudományok is állandó fejlődésben vannak. Az adott esetben a beállott változásnak megállapítása s a jogrendszerbe való beillesztése a bírói hivatás egyik legeszményibb megnyilat-