Görgey Mihály - zoltán Ödön (szerk.): Polgári, gazdasági és munkaügyi elvi határozatok. A Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bíróságának irányelvei, elvi döntései és állásfoglalásai (Budapest, 1976)

Nem lehet nyilvánvalóan hátrányosnak tekinteni a joglemondást tartalmazó olyan egyezséget, amely a családjogi viszonyok sajátos természetével összhangban áll. A joglemondó nyilatkozatok indokait azonban célszerű rögzíteni. Fel kell a felek figyelmét hívni arra, hogy a bíróság a házassági kötelék kérdésében részítéletet nem hozhat, tehát addig nem dönthet, amíg a házastársak között a közös gyermek elhelyezése és tartása, a szülő és a gyermek közötti érintkezés, továbbá a házastársi tartás, valamint a közös lakás használata kérdésében létrejött egyezséget jóvá nem hagyta, vagy amíg ezekben a kérdésekben a tárgyalás eredménye a döntésre alapot nem ad. Ha a perben a felek házassági vagyonjogi igényt is érvényesítenek, ebben a vonatkozásban a per tárgyalása és a döntés a kötelék kérdésétől, valamint az említett egyéb kérdésektől elkülöníthető [7/1974. (VI. 27.) IM sz. rendelet 25. §]. Célszerű a felek figyelmét felhívni arra is, hogy abban az esetben, ha a már említett kérdésekben megegyezni nem tudtak, vagy egyezségük nem hagyható jóvá, a vitás kérdések eldöntéséhez szükség lehet a felek körülményeinek, a házasság megromlását előidéző okoknak és annak tisztázására, hogy azok melyik házasfél magatartására vezethetők vissza. Olyan esetben, amikor a gyermekelhelyezés vagy a lakáshasználat kérdésében a bíróságnak kell döntenie, előfordulhat, hogy e célból a bontásra irányuló egyező akaratnyilvánítás ellenére is vizsgálni kell a házasélet megromlását előidéző körülményeket. 5. A különélés időtartamának jelentősége van a bontóperben, de még a tartós különélés sem minden esetben bizonyltja a házasság teljes megromlását, erre általában csak a házastársaknak a különélés alatti magatartása ismeretében lehet alaposan következtetni. A bíróságnak tehát nemcsak a különélés időtartamát, hanem a házastársak közötti viszony minden jelentős mozzanatát vizsgálnia kell. A tartós különélés rendszerint annak a jele, hogy a házasság teljesen és helyrehozhatatlanul megromlott, függetlenül attól, hogy mi idézte elő. E vonatkozásban azonban a különélés időtartama mellett jelentősége van annak is, hogy a különélés tényéből, tartamából, a kísérő körülményekből kétségtelenül következtetni lehet-e arra, hogy nincs többé remény az életközösség helyreállítására. Általában értékelni kell a ténylegesen kialakult helyzetet, például azt, hogy a felek új életre rendezkedtek be, más élettársat választottak maguknak, és az új életközösségből gyermek is származott. Hosszú különélés esetén az életközösség megszakadásának okát nem kell feltétlenül vizsgálni, de azt igen, hogy a felek ez idő alatt milyen magatartást tanúsítottak, egyik vagy másik fél megkísérelte-e az együttélés helyreállítását, volt-e közöttük a különélés alatt családi életre utaló kapcsolat. Ha a felek egyező akaratnyilvánítással kérik a házasság felbontását, akkor az igazolt tartós különélésből az akaratnyilvánítás véglegességére lehet következtetni. A különélés körülményeit fokozott gondossággal kell vizsgálni, ha a felek még közös lakásban laknak ugyan, de állításuk szerint már hoszszabb idő óta megszakadt közöttük a családi kapcsolat. 34