Görgey Mihály - zoltán Ödön (szerk.): Polgári, gazdasági és munkaügyi elvi határozatok. A Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bíróságának irányelvei, elvi döntései és állásfoglalásai (Budapest, 1976)

életre rendezkedtek be, megfelelően rendezték a közös gyermek elhelyezését és tartását, a szülő és a gyermek közötti érintkezést (a láthatást), az eltartásra rászoruló házastárs jövőjét, a közös lakás használatát, illetőleg ha minden kérdésben nem is tudtak megegyezni, de a fennmaradó vitás kérdésekben kérik — a házasság felbontásával együtt — a bíróság döntését. Ez egyben arra is utal, hogy a felek házassága teljesen és helyrehozhatatlanul megromlott. Ha a bíróság meggyőződik a bontásra irányuló egyező akaratnyilvánítás véglegességéről és őszinteségéről és ezáltal arról, hogy a házasság felbontását mindkét fél valóban a köztük kialakult helyzet tarthatatlansága miatt kéri, és nincs többé remény a családi együttélés helyreállítására, akkor — a törvényben meghatározott egyéb feltételek fennállása esetén — a házasságot annak vizsgálata nélkül kell felbontani, hogy milyen okok vezettek e helyzet kialakulására; nincs tehát szükség — mint egyéb bontóperek esetében — a házasélet megromlásához vezető folyamat részleteiben történő feltárására. Előfordulhat, hogy az egyező akaratnyilvánítást kényszer, tévedés, megtévesztés, befolyásolás vagy valamelyik házasfél helyzetének kihasználása idézte elő. Pl. amikor az egyik házastárs a házasság felbon fásának közös akaratnyilvánítással való kérését a másik házastárs jogos tartási igényéről való lemondásához, a közös lakás használata tárgyában vagy a házassági vagyonjogi kérdésekben tett engedményhez köti, vagy éppen ilyen jellegű előnyök biztosításával bírja rá a másik felet az egyező akaratnyilvánításra. Ilyenkor a bontást kérő egyező akaratnyilvánítást nem lehet befolyásmentesnek tekinteni, s ezért azt mint a házasság teljes és helyrehozhatatlan megromlását bizonyító körülményt nem lehet figyelembe venni. Más kérdés, hogy ez esetben is sor kerülhet a bontásra, de csak az összes körülményre kiterjedő bizonyítási eljárás lefolytatása után, ha ennek eredményeképp kétségen kívül megállapítható a házasság teljes és helyrehozhatatlan megromlása, vagyis hogy az életközösség helyreállítására már nincs remény. Mindebből következik, hogy a felek személyes meghallgatásának nemcsak a békítés megkísérlése végett van jelentősége, hanem azért is, mert az egyező akaratnyilvánítás őszinteségéről, véglegességéről, megfontoltságáról és befolyásmentességéről a bíróság elsősorban a házastársak személyes nyilatkozata alapján győződhet meg. De a személyes meghallgatás fontos annak megállapítása szempontjából is, hogy valamelyik házastárs nem kényszer, tévedés vagy megtévesztés hatása alatt nyilatkozott-e. A peres feleknek ezért a tárgyaláson személyesen is meg kell jelenniük. Távolmaradásuknak — a Pp. 285. §-ának (5) bekezdésében foglalt kivételtől eltekintve — az a következménye, hogy a bíróság nem tulajdoníthat hatályt az egyező akaratnyilvánításnak. Helyes, ha a felek figyelmét a bíróság erre az idéző végzésben felhívja. A házasság felbontására irányuló egyező akaratnyilvánítást a törvény alakszerűséghez nem köti. Kifejezhetik tehát a felek egyező akaratukat közös beadványban, utalhat erre az egyik házasfél keresetlevelében, a másik pedig az erre vonatkozó nyilatkozatát meghallgatása során személyesen is előterjesztheti. A házastársak a házasság felbontására irányuló egyező akaratukat 32