Görgey Mihály - zoltán Ödön (szerk.): Polgári, gazdasági és munkaügyi elvi határozatok. A Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bíróságának irányelvei, elvi döntései és állásfoglalásai (Budapest, 1976)

Emellett népi demokratikus államunk jelentős összegű szociális juttatással is segíti azokat az idős embereket, akik erre körülményeiknél fogva leginkább rászorulnak. A rászoruló szülőkről való gondoskodás terhének viselésében azonban a társadalom ez irányú erőfeszítése mellett a gyeimekeknek (egyes esetekben az unokáknak) is osztozniuk kell. A családjogi törvény (1974. évi I. törvénnyel módosított 1952. évi IV. törvény: Csjt.) éppen azért a rászoruló szülők eltartását — házastárs hiányában vagy ha a házastárs a tartásra nem kötelezhető — elsősorban a leszármazókra hárítja [Csjt. 61. § (1) bekezdés]. E rendelkezésnek nem felel meg és közfelfogásunk szerint is mélyen elítélendő, hogy vannak olyanok, akik — bár kereseti, jövedelmi és vagyoni viszonyaik lehetővé tennék — nem teljesítik önként a tartásra szoruló szülőkről való gondoskodás erkölcsi és jogi kötelezettségét, hanem azt a társadalomtól vagy hozzátartozójuktól, sőt olykor idegenektől várják. A tapasztalat továbbá azt mutatja, hogy sok szülő inkább vállalja a nélkülözést, mintsem peres úton követelje gyermekétől a törvény által biztosított tartást. Éppen ezért a szülőtartásdíj iránti perek száma a tartásdíjra rászorultak számához képest igen alacsony. A társadalom nem nézheti közönyösen, hogy egyesek — az állam, esetleg idegenek emberséges támogatására számítva — nélkülözésnek teszik ki a szüleiket. Ezért a szülőtartási perekben hozott ítéletekben is hangsúlyt kell kapnia annak az elvnek, hogy a leszármazónak az arra rászoruló szülőjéről (nagyszülőjéről) való gondoskodás nemcsak jogi, de erkölcsi kötelezettsége is. A bíróságok nem ítélik meg mindig helyesen a szülő által gyermekével szemben támasztott tartási igény jogosságát, különösen annak mértékét. A Legfelsőbb Bíróság a szülőtartással kapcsolatosan már több jogalkalmazási kérdésben adott iránymutatást. A szülőtartási perek társadalmi jelentősége, a szocialista erkölcsi felfogás érvényre juttatása és a bíróságokra e téren háruló feladatok maradéktalan betöltése azonban átfogó elvi irányítást indokol. Ezért a Legfelsőbb Bíróság az Igazságügyi Minisztérium által folytatott felügyeleti vizsgálat adatait figyelembe véve, valamint a saját ítélkezése során szerzett tapasztalatai alapján, a legfőbb ügyésszel is egyetértve a teljes ülésen megvitatta a szülőtartási perekben folytatott jogalkalmazási gyakorlatot és az alábbi irányelvet állapította meg. 1. Szülőtartásra az jogosult, aki kereseti, jövedelmi és vagyoni viszonyainál fogva teljesen vagy részben nem tudja magát eltartani és akinek tartásra kötelezhető házastársa nincs. A rászorultság körében a tartást igénylő egészségi állapotának, családi viszonyainak és életkörülményei alakulásának beható vizsgálata is szükséges. a) A tartás iránti igények elbírálásánál mindenekelőtt azt kell vizsgálni, hogy a tartást igénylő rászorultnak tekinthető-e. A szülő, az örökbefogadó szülő, a mostohaszülő és a nagyszülő tartási igényének jogalapját a törvény [Csjt. 60. § (1) bek., 61. § (1) és (3) bek.. 62. § (2) bek., 63. § (1) bek.] határozza meg: gyermekével, örökbefogadott gyermekével — esetleg unokájával — szemben tartásra az jogosult, aki 18