Döntvénytár. A felsőbíróságok elvi jelentőségű határozatai, jegyzetekkel ellátva. III. folyam XXI. kötet. (Budapest, 1902)

J37 54- tcz. 68. §-a értelmében elő nem terjeszthető, sem a kereseti kérelem feljebb nem emelhető: annálfogva felperes részéről a válasziratban előterjesztett, az anyai hagyatékra vonatkozó további kérelme, alperesek viszonválaszirati ellenzése folytán, figyelembe nem jöhet. De nem jöhet figyelembe ez a válaszirati kérelem azért sem, mert felperes azt nem is bizonyitotta, hogy a válasziratban felsorolt értékek és ingók a leltározottakon felül csakugyan maradtak néhai M. J.-né után. Ha bebizonyitottnak vétetnék is, hogy S. I. férjhezmenetelekor csakugyan kapott anyjától 200 frtot, nincs semmi adat arra, hogy az a 200 frt halála után is megvolt, vagy hogy az férje M. J. vagyonába ruháztatott be. Továbbá az árvaszéki iratokból megállapítható, hogy az 1855-ben elhalt Sch. J. ingatlan vagyona 1862. évben eladatván, a vételárból S. I.-ra is annyi juthatott, amennyi S. I. többi gyermekeire jutott, már pedig ifj. S. J. hagyatékára, valamint id. S. I. egyéb kiskorú gyermekeinek jutott osztályrészek gyámhatósági kezelésére vonatkozó iratokból az tűnik ki, hogy minden gyermek 351 frtot kapott. Minthogy pedig néhai M.-né S. I. hagyatéki leltárának cselekvő állapotában 351 frt szintén szerepel oly összegül, melyet felperes anyja hozományképpen férjéhez hozott és a többi hagyatéki értékekkel ez az összeg is átadatott M. J.-nek a fent emiitett egyezséggel 1663 frt 23 kr. vételárban : annálfogva felperes e czimen jogszerűen követelést nem támaszthat. Ifj. S. J. hagyatékából 26 frt 23 kr. esett felperesre s ez összeg 1872 november hó 10 én felvett egyezségi jegyzőkönyv alapján néhai M. J.-nek adatott ugyan ki, minthogy azonban e kiadás a gyámhatóság beleegyezésével az alapon történt, mert a kiskorúnak arra szüksége van, annálfogva ez az összeg sem állapitható meg felperes javára. Néhai M. J. végrendeletét és fiókvégrendeletét felperes az alapon támadta meg, hogy örökhagyó azok alkotásánál nem volt már eszméletén és hogy a végrendeleti tanuk nem voltak egyszerre együtt jelen a végrendelkezésnél s ez az együttes jelentés a végrendeletek záradékából sem tűnik ki. Az első kifogást a tanuk vallomása megczáfolja, az 1893 márczius 30-án kelt végrendelet szövegéből pedig, mely szerint a végrendelkező a végrendeletet négy felkért tanú jelenlétében erősiti meg aláirásával és a záradéknak ama szavaiból, mely szerint a záradékban igazol-