Döntvénytár. A felsőbíróságok elvi jelentőségű határozatai, jegyzetekkel ellátva. III. folyam XVIII. kötet. (Budapest, 1901)

111 könyvi tulajdonosok közül a nő a 7. a. halotti bizonyítvány szerint a kölcsönfelvételt megelőzőleg már n évvel elhalt, a férfi ugyanazon időben még élt, de ennek fia L. J. és több tanú határozottan vallják, hogy neki kölcsönre soha sem volt szüksége, mert jó anyagi viszonyok közt élt és soha nem is tett róla említést, hogy ő kölcsönt vett volna fel: Ezek daczára vádlottak az okiratot kiállító közjegyzőhöz felmentek és az ismeretlen kölcsönvevőknek a telekkönyvi tulajdonosokkal való személyazonosságát tanúsítva, az okmányt a közjegyzőnél sajátkezüleg aláírták, annak daczára, hogy i. r. vádlott saját vallomása szerint is a kölcsönvevőket azelőtt sohasem látta, nem ismerte, 2. r. vádlott pedig a férfit úgymond — ha jól emlékszik — egyszer már látta, a nőt pedig soha azelőtt. Vádlottak azt hozzák fel egyértelmüleg védelmükre, hogy ők nyugodtan mentek a közjegyzőhöz, mert azt hitték, hogy mint ügyleti tanuk és nem mint azonossági tanuk fognak szerepelni, s nekik, hogy ily minőségben működnek, azt nem is mondta meg senki, a közjegyző sem ; igaz, mondják a vádlottak, hogy előttük az okirat fel lett olvasva, de nem egészen és teljesen, mert ők a végtárgyaláson elébök tartott közjegyzői okiratnak bevezető részét, melyben ők mint azonossági tanuk vannak megnevezve, a közjegyző által felolvasni nem hallották, s igy abból nem tudhatták meg, hogy mi volt a tulajdonképpeni hivatásuk. Előttük csak az lett a közjegyzőnél az okiratból felolvasva és szóval is megmagyarázva, hogy az oláh ember és felesége 200-frtot vesznek fel a kisegítőből. Tekintve azonban, hogy dr. E. Gy. a közjegyzői iroda vezetője, a közjegyző s több tanú eskü alatt vallják, hogy a közjegyzői irodában készült minden okmány, az aláírás előtt a feleknek és tanuknak felolvasva és szóval is megmagyarázva lesz, s ennek ez esetben is igy kellett történnie, vádlottak tagadása nem volt tekintetbe vehető s igazoltnak kellett venni, hogy tudomásuk volt arról, hogy hivatásuk volt a kölcsönt felvevő egyének személyazonosságát bizonyítani. 1. r. vádlott felhozta még védelmére, hogy a kölcsönvevőkkel nem is beszélt, mert csak magyarul tud, s őt csak 2. r. vádlott szólította fel, hogy a 200 frt kölcsön felvételéről menjen tanúskodni. Tekintve azonban, hogy 2. r. vádlott és K. B. tanú azt vall-