Döntvénytár. A felsőbíróságok elvi jelentőségű határozatai, jegyzetekkel ellátva. III. folyam V. kötet. (Budapest, 1897)

30 sérelmére levőnek nyilvánittatik azért, mert a községnek adományozott birtokok, örököseik soha ki nem halván, soha sem háramolhatnak a kir. ügyészre (fiskusra) ; valamint az ország erdélyi részére vonatkozóan az Apr. Const. I. rész j. czimének 10. és I. rész 6. czimének 2. czikke is, melyekben ingatlan javaknak az egyház vagy az egyházi rendhez tartozók számára szerzése, egyenesen mint a királyi jognak vagy valamely törvényes örökösnek sérelmére levő tiltatik. Régebb joggyakorlatunk is a holtkézről szóló törvények főczéljául, az ősiség és a királyi jog (ius regium) megóvását tekintette, így pl. a 481. sz. döntvényben (de causis ad invalidationem fassionum ex praejudicio 48.) annak okául, hogy világi jószágok holt kezekbe ne jussanak, az mondatott ki, hogy ilyen jószágok a kir. ügyész (fiskus) örökösödése alól örökre el ne vonassanak. Ezekből következik, hogy az ősiség s a koronát régibb törvényeink szerint illetett háramlási jog eltörlésével megszűntek azok a tényleges viszonyok, melyeknek védelme a holtkézi törvények alkotásának íőindoka volt, a mi egyszersmind e törvényeknek hatálytalanná váltát is maga után vonja. Igaz ugyan, hogy a holtkézi törvények a kir. kincstár s a vér- és jogközösségben levő családtagoknak várományi igényein s az ezekkel kapcsolatos állami érdekeken fölül annak a czélnak is szolgáltak, hogy az egyházi és világi rend közt a vagyoni egyensúly biztosíttassák ; e legislativ politikai indok azonban az 1848. évi törvények által teremtett uj helyzet, s a magyar tör vényeknek 1861. évben történt visszaállítása után jelentőségét veszítvén, a holtkézi törvények intézménye viszonyaink átalakulásával fejlődött mai jogrendszerünkbe nem illik többé. Kétséget nem szenved, hogv a holtkézi törvények a katholikus egyházak, egyházi testületek s egyházi személyek birtokszerzését korlátozták, ellenben minden más, a törvényesen bevett vallásfelekezetekhez tartozó felekezet egyházainak, egyházi testületei, s egyházi személyeinek birtokszerzési képessége semmiféle korlátozásnak alávetve nem volt. Okszerűen föl nem tehető, hogy az 1847/48-ik évi törvényhozás az ugyanez évi XX. tcz. 2. §-ának azzal a nagy horderejű