Szaladits Károly (szerk.): Magánjogi döntvénytár XXV. kötet (Budapest, 1933)

Magánjoyi Döntvénytár. 49 tanúk e képességének hiányában a végrendelet akkor is érvénytelen, ha az azonosság különben bizonyítható. (Kúria 1931. nov. 5. P. I. 4491/1929. sz.) Indokok : K. Miksánét a végrendelkezést megelőző időben a végrendeleti tanúk közül csak dr. L. Sándor ügyvéd, a végrendelkező unokatestvére ismerte személyesen, a többi három tanú a végrendelkezőt akkor ismerte meg, amidőn dr. L. Sándor őt nekik, mint a végrendelkezéshez meghívott tanúknak, ügyvédi irodájában bemutatta. A végrendelkezőt korábban nem ismerő ennek a három tanúnak vallomása szerint ezek a tanúk a nekik bemutatott végrendelkező személyazonosságáról meggyőződtek azon az alapon, hogy a végrendelkező K. Miksáné dr. L. Sándorral és jelenvolt több más rokonával tegeződve, a kedvezményezettek családi körülményeinek ismeretére és a rokoni kötelék fennállására mutató beszélgetést folytatott. A fellebbezési bíróság a végrendeleti tanúk vallomásából ekként megállapított tényállás alapján a kir. Kúria ítélkezési gyakorlatának megfelelő jogi okfejtéssel állapította meg, hogy a néhai K. Miksánét korábban nem ismerő három végrendeleti tanúnak nem volt meg a végrendeleti tanúskodáshoz az 1876. évi XVI. tc. 3. §-ában megkívánt képessége. Az 1876 : XVI. tc. 3. §-a szerint ugyanis a végrendeleti tanúknak képeseknek kell lenniök annak bizonyítására, hogy az örökhagyó személyében csalás vagy tévedés nem történt. Ezt az jelenti, hogy (. . . Mint a fejben I. alatt . . .). A törvény ily értelmezéséből következik, hogy a végrendelkezőnek csupán az egyik végrendeleti tanú útján történt megismerése a végrendelkezéshez kellő képesség megszerzésére alapul nem szolgálhatott, mert ez végeredményben egyértelmű volna azzal, hogy elég ha egy tanúnak meg van a törvényben megkívánt képessége, ami pedig a törvénnyel nyilvánvalóan ellenkeznék. De nem szolgálhatott a személyazonosság megállapítására alapul a végrendelkezőnek az egyik végrendeleti tanúval és a kedvezményezett rokonsággal folytatott az a beszélgetése sem, amelyből a végrendeleti tanúk — vallomásuk szerint — a végrendelkező személyazonosságra következtettek, mert ez a beszélgetés valószínűvé tehette ugyan a végrendelkező személyazonosságát, de nem volt elegendő ahhoz, hogy a végrendeleti tanúk a személyazonosságról kétségtelenül meggyőződjenek. Minthogy pedig a törvény a végrendeleti tanúknak a személyazonosság bizonyítására képességét a végrendelet érvéilagánjogi Döntvénytár. XXV.