Szaladits Károly (szerk.): Magánjogi döntvénytár XVIII. kötet (Budapest, 1926)

Magánjogi Döntvénytárt 30* az a megdrágítása, amellyel a közokirati alak előszabása okvetlenül járna, épen a legszegényebb földmívesosztályt sújtaná, amelynek csekély értékű földrészletei a közjegyzői költséget meg nem bírják és ekként eladhatatlanokká válnának. Figyelembe veendő továbbá, hogy minél szigorúbb az előszabott alak, annál nehezebben megy át az életbe és a köztudatba. A közokirati alak előszabása esetében tehát az a veszély fenyegetne, hogy nagy számmal jönnének létre oly szerződések, amelyek a törvényes alaknak nem felelnek meg ; hogy a telekkönyv mellett ismét egy azzal ellenkező tényleges állapot fejlődnék ki és hogy ekként a jogbiztonság közgazdasági életünk nagy kárára ismét hosszú időre megzavartatnék.» Az indokolás idézett része arra vall, hogy a polgári törvénykönyvre vonatkozó törvényjavaslat, mikor az országgyűlés kiküldött bizottsága részéről is változatlanul elfogadott 1144. §-ában az ingatlant átruházó jogügyletekre — különösen a meggondolatlan eladások meggátlása végett — írásbeli alakot szabott meg, olyan okiratra gondolt, amelyet a szerződő felek jogban jártas emberek segítsége és az ezzel járó költségeskedés nélkül maguk is elkészíthetnek és így azt sem lehet feltenni, hogy a javaslat az okirattól tartalom tekintetében általában többet kívánt volna, mint amennyit egyéb rendelkezéseiben az illető ügylet létrejöttéhez szükséges lényeges és minimális kellékként megkövetel. Hogy a jelen dönlvény rendelkező részében említett 4420/1918. M. E. sz. rendelet, amelyet a m. kir. minisztérium a polgári törvénykönyv törvényhozási előkészítésének ebben a szakában bocsátolt ki: nem kívánt az ingatlant elidegenítő szerződésekre a háborús viszonyokkal kapcsolatban valamely szigorúbb írásbeli alakot megszabni, az kitűnik a következőkből. A háború előtt és magának a háborúnak első éveiben is az ingatlan elidegenítéséhez hatósági hozzájárulás általában nem volt szükséges. Legelőször csak a háború második felében kibocsátott 4000/1917. M. E. (Igazságügyi Közlöny XXVI. évfolyam, 10. sz., 456. lap) számú rendelet írta elő, hogy bizonyos ingatlanokat a rendeletben név szerint megjelölt nemzetiségi vármegyék és városok területén csak hatóság hozzájárulásával lehet elidegeníteni. Ennek a rendeletnek hatályát azután időről-időre kiadott (170,739/1917. F. M., 2240/1918. M. E., 53,443/1918. F. M., 54,300/1918. F. M. számú) rendeletekkel mind nagyobb területekre terjesztették ki, míg végül az 55,000/1918. F. M. (Igazságügyi Közlöny XXVII. évfolyam, 7. sz., 291. 1.) számú rendelet annak hatályát — Budapest székesfőváros és Fiume várost és kerületét kivéve — az ország egész területére kiterjesztette. Az ingatlanforgalom hatósági ellenőrzésének ez a rendszere azonban, amint az a hatósági eljárás