Fabinyi Tihamér (szerk.): Magyar magánjog mai érvényében. Törvények, rendeletek, szokásjog, joggyakorlat. 4. rész. (Budapest, 1935)

Mt. 1767. §. Szerzetes öröklesre képessége. 19 Az ekként alakult helyzetnek a hatása alatt képződött 1861. évben a telekkönyvi hatóságoknak az a gyakorlata, mely szerint a katholikus egyházak, egyházi testületek s egyházi személyek részéről történt tulajdonszerzések alapján részükre a tulajdonjogot a legfelsőbb jóváhagyás igazolása nélkül is bekebeleztették. A felsőbb bíróságok részéről is helyesnek talált e gyakorlat alapján a katholikus egyházak, testületek s egyházi személyek a legfelsőbb jóváhagyás kieszközlése nélkül jelentékeny értékű ingatlanok telekkönyvi tulajdonosaivá váltak anélkül, hogy ez ellen bármely oldalról is felszólalás történt volna; mely bevégzett tényekkel szemben e tulajdonszerzések érvényessége az adott viszonyok közt többé kérdés tárgyává sem tehető. Fordultak ugyan elő esetek, melyekben az illető egyházak s- egyházi testületek a részükről kötött jelentékenyebb adásvételi jogügyletek legfelsőbb jóváhagyását kieszközölték; ennek azonban az érvényesség magánjogi kérdésének felvetése nélkül annyiban volt és jelenleg is annyiban van jelentősége, amennyiben a jóváhagyás iránti kérelem a legfőbb kegyúri jogból, illetve az abban foglalt föfelügyeleti és ellenőrzési jogból folyó szempontokban találja indokát. Végül megjegyeztetik, hogy a jelen határozat csak a holtkézről szóló törvényeken alapult szerzésképességi hiány megszűnésére vonatkozván, ezzel némely szerzeteknek saját rendszabályaikból, vagy egyáltalában a befogadás közjogi hiányából folyó szerzési képtelensége nem érintetik. (1896. febr. 1. T. H. 63. sz.) Szerzetes (apáca) és szerzetesrend öröklésreképessége. Az itt közölteken kívül 1. még a jelen munka Meszlény Artúr szerkesztésében megjelent I. kötetében „Szerzetes rendek jogképessége", „Szerzetes jogképessége", „Egyházi testületek és alapítványok" alatt (1—5. lap) közölt joganyagot is. 1715: LXXI. t.-c. bármely vallásos szerzetbe lépő személyek örökrészének kiszakitásáról. A szentkorona joghatóságának s az országlakóknak igen nagy és nyilvános sérelmére szokott történni gyakran, hogy némely rendnek a világi dolgokra nézve különben már halott szerzetesei (a miképen apácák is), meg nem elégedve az alapítványi ellátással, mivel a felöl épen semmi alkotott törvény sem létezik, úgy az atyai s anyai ősi, mint az atyai és anyai szerzett ingó és ingatlan javak2* «