Kacsóh Bálint - Petrovay Zoltán - Nizsalovszky Endre - Térfy Béla - Zehery Lajos (szerk.): Grill-féle döntvénytár 27. 1933-1934 (Budapest, 1935)

712 Szolgálati jogviszony. jogviszonyt a felmondási idő és a rendkívüli felmondás okai tekintetében a többi kereskedelmi alkalmazottra e résziben fennálló szabályoktól eltérően rendezték. Ez a jogi szabályozás ugyanis, amint az a fenti törvény 60 §-ában foglalt, az általános magánjog szabályaira történő utalásból is kitűnik, nem kimerítő. Ennek következtében a szerkesztőség tagjai és a lapkiadó között fennálló jogviszonyra mindazokat az általános rendelkezéseket, amelyeik a kereskedelmi alkalmazottakra nézve utóbb érvénybe léptek, alkalmazni kell, Kacsaik ezek az utóbb kiadott általános rendelkezések az 1914: XIV. t.-c.-ben foglalt rendelkezésekkel ellentétben nem állanak. Ebből folyóan az 1910/1920. M. E. számú rendeletnek a kereskedelmi vállalat tisztviselőit megillető végkielégítésre vonatkozó és az 1914: XIV. t.-c. rendelkezéseivel ellentétben nem álló 9—13. §-ai a szerkesztőség tagijára is- kiterjednek, aki, mint a kereskedelmi vállalat szellemi munkát végző alkalmazottja, a vállalat tisztviselőjének tekintendő. Nincs jelentősége annak, hogy a szerkesztő nem szoros értelemben vett kereskedelmi tevékenységet fejt ki, mert az 1910/1920. M. E. számú rendelet alapján kifejlődött bírói gyakorlat szerint ennek a rendeletnek a hatálya nemcsak azokra a kereskedelmi alkalmazottakra terjed ki, akik közvetlenül az ügyletkötésben vesznek részt és ekként szoros értelemben vett kereskedelmi tevékenységet fejtenek ki, hanem azokra is, akik a kereskedelmi vállalat keretében más természetű (például jogi stb.) szellemi munkát végeznek. Ezek szerint a rendelet alkalmazhatósága szempontjából nem az alkalmazott munkájának szoros értelemben vett kereskedelmi jellege az irányadó, hanem az a döntő, hogy a munkaadó kereskedő-e vagy sem. Nincs tehát kellő jogi alapja az alperes amaz álláspontjának, mely szerint addig, amíg a lapkiadó vállalat többi tisztviselői az 1910/1920. M. E. számú rendelet értelmében végkielégítésire tarthatnak igényt, a szerkesztőségnek ugyanezen vállalat keretében működő és a vállalat működése szempontjából ugyancsak fontos munkái végző tagjai a fenti rendelet alkalmazási körén kívül esnének s ekként a végkielégítés szempontjából a többi vállalati tisztviselőtől eltérő és hátrányosabb elbírálás lennének vonhatók. Nem helytálló az arra való hivatkozás, hogy a bírói gyakorlat szerint a szerkesztőség tagjai külön kikötés nélkül végkielégítést nem követelhetnek, mert bár ilyen irányú bírói döntések is előfordultak, ereszben nem fejlődött ki olyan egyöntetű bírói gyakorlat, amely az 1910/1920. M. E. számú rendelet 9—43. §-ainak a szerkesztőség tagjára való alkalmazhatatlanságát jogtétellé emelte volna. II. R. G. b.-i hírlapíró a „V." rt. b.-i bej. cég alperestől egyebek között 15,000.000 korona végkielégítést követelt azon az alapon, hogy ő az alperes által kiadott ,,V." című politikai napilapnál előbb mint hírlapíró, utóbb mint segédszerkesztő, 6 éven át volt alkalmazva. A k-i kir. járásbíróság, mint munkaügyi bíróság, az 1927. évi március hó 15-én P. XXIV. 205.350/8/1926. szám alatt hozott végítéletével a végkielégítésre irányuló keresetet elutasította, mert nincs olyan jogszabály, amely az újságírókra vonatkozólag a sajtótörvényen kívül az 1910/1920. M. E. számú rendelet intézkedéseit is kiterjesztené, e rendelet intézkedései tehát az újságíró felperessel szemben nem alkalmazhatók és így a felperesnek végkielégítéshez joga nincs.