Kacsóh Bálint - Petrovay Zoltán - Nizsalovszky Endre - Térfy Béla - Zehery Lajos (szerk.): Grill-féle döntvénytár 27. 1933-1934 (Budapest, 1935)

504 Kötelmi jog. vasutas ismerősének, egy a családjával közlendő üzenetet adjon át. Midőn a vonatra ismét fel akart szállani, ez már mozgásban volt és utána szaladva, az egyik kocsilépcső melletti korlátját kapta el, hogy a lépcsőre felugorjék. A korlát azonban nedves volt, arról a keze lecsúszott és így a felugrás nemcsak nem sikerült, hanem anélkül, hogy felkerült volna a lépcsőre, a két kocsi között a pályatestre esett, ahol a tovahaladó vonat mindkét lábát levágta. Eszerint a tényállás szerint a felperest, minthogy nemcsak általában, hanem mint volt vasúti tisztviselőnek, erre az állására való tekintettel is tudnia kellett, hogy a mozgó vonatra való felugrás veszélyes és a vasúti üzleti rendtartás szabályai szerint tilos, minthogy továbbá ez a Kbtk. 111. §-a értelmében egyébként is büntetés alá eső cselekmény, — a baleset bekövetkezténél kétségen kívül hiba íerheli. Ezzel szemben a felperesnek az az álláspontja, hogy az a hiba nem kizárólagos oka a baleset bekövetkezésének, mert ebben az alperest is mulasztás terheli, nem fogadható el. Azt a körülményt ugyanis, hogy T. János vasúti málházó, akivel a felperes a vonatra való felszállás előtt beszélgetett, midőn a vonat indulására kiadott jelzést hallotta, maga figyelmeztette őt arra, hogy a vonat indul, szálljon fel, holott kellő figyelem mellett a nevezett T. Jánosnak is látnia kellett, hogy a vonat már megindult, az alperes hibája gyanánt betudni nem lehet, mert bár T. János az alperesnek vasúti szolgálatban álló alkalmazottja volt, mégis a vonat elindulásánál szerepe nem volt. Ezért a felperes a hozzá intézett szavakat nem tekinthette a felszállásra való egyenes felszólításnak, hanem csak arra irányuló figyelmeztetésnek, hogy a beszélgetést a vonat indulására való tekintettel fejezzék be. Ez a figyelmeztetés tehát a felperesnek, -— ki mint volt vasúti tisztviselő, a mozgó vonatra való felszállás veszélyességét és tiltott voltát szükségkép ismerte, — elhatározását semmikép sem érinthette, arra pedig, hogy T. Jánosnak kötelessége lett volna, hogy a felszállástól őt visszatartsa, a felperes, aki más alkalommal is, mintegy szokásszerűen felszállt a mozgó vonatra, mint az alperes terhére eső mulasztásra nem hivatkozhat. A felperesnek az alperes mulasztása kérdésében tett további állításai sem helytállók azért, mert a megállapított, irányadó tényállás szerint H. Tihamér, ki a vonat indításánál szolgálatot teljesített, a vonat elejénél, a szolgálati kocsi mellett állott s az indítást szabályszerűen végezte, továbbá, mert ugyancsak a megállapított tényállás szerint a kérdéses alkalommal köd volt ugyan és az összekötő gőztömlők fúvása miatt a kocsikat pára vette körül, mégis a vasúti állomás< területét az égő ívlámpa kellően megvilágította, a baleset pedig épen az ívlámpa körzetében történt, tehát annak bekövetkeztére a világosság hiánya befolyással nem lehetett. Az alperes terhére ekként mulasztás meg nem állapítható, következéskép a felperesnek fentebb már megjelölt hibáját kizárólagosnak, vagyis olyannak kell tekinteni, mely a balesetnek egyedüli oka volt. (1933. jún. 13. — P. VII. 2538,1933.) 741. Mt. 1742, §. — Villamos baleset a síneken át történő szénhordás közben.