Térfy Gyula (szerk.): Grill-féle döntvénytár 21. 1927-1928 (Budapest, 1929)

534 Kereskedelmi jog. amennyiben olyan katonáskodásból ered, amelyet az alkalma­zott 1919 márc. 21-ike után teljesített. K. Az 1910/1920. M. E. számú rendelet 3. és 9. §-ai az alkalmazottnak járó végkielégítés szempontjából irányadó szolgálati időbe azt az időt is be­számítani rendelik, amelyet az alkalmazott 1914 július 25. és 1919 március 21-ike között katonai szolgálatban töltött és amivel egy tekintet alá esik az az idő is, amely alatt az alkalmazott az ellenség által személyes szabad­ságában (mint hadifogoly, tusz, internált) korlátozva volt. Ennek a szabály­nak helyes értelme viszont nem azt jelenti, hogy a hadifogságban töltött idő is csak az 1914 július 25. és 1919 március 21-iki időhatárok közé eső terje­delemben volna figyelembe veendő, hanem azt, hogy a hadifogság egész tar­tamában az alkalmazott javára esik, amennyiben az a jelzett időhatárok közötti katonai szolgálattal kapcsolatos és a hadifogság csak annyiban marad számításon kivül, amennyiben olyan katonáskodásból ered, amelyre a kedvezmény kiterjesztve nincs, t. i. az 1919 március 21-ike után teljesített katonáskodásból, ami a kérdéses rendelet rokon természetű 14. §-ának szöve­géből is kitűnik. A felperes által 1914 augusztus 1-től — 1918 november 3-ig katonai szolgálatban, majd ettől az időponttól 1919 október végéig olasz hadifogságban eltöltött egész időtartam tehát már ez alapon az alperes szolgá­latában eltöltöttnek veendő, annál is inkább, mert alperesnek az a ténye, hogy felperest ezen egész időre állandóan fizetésben részesítette, annak el­ismerését is magában foglalja, hogy alperes a szolgálati viszonyt felperes katonai szolgálata dacára továbbra is fenntartotta, folytatni kívánta és azt megszűntnek nem tekintette. (1927 szept. 13. — P. II; 7189/1926.) 892. 1910/920. M. E. sz. r. 9. §. „Végkielégítés" értelmezése. A munkaadó által felajánlott végkielégítés nem tekinthető az 1910/1920. M. E. sz. rendelet 9. §-ában említett, szorosan vett végkielégítésnek, hanem a szolgálati viszony megszűnéséből az alkalmazottat illető összes igények kielégítésére szolgáló jutta­tásnak, ha a körülményekből ez a szándék ismerhető fel. K. Az érvényben levő jognak megfelel ugyan a felperes részéről felül­vizsgálati panaszában felhozott az a szabály, hogy a felek cselekményeinek és ügyleteinek megítélése szempontjából elsősorban maguk a tények és a felismerhetően kifejezésre jutott akaratnyilvánítások a döntők és hogy ezek­kel szemben a feleknek belső, világosan ki nem jelentett céljai és szándékai, valamint akaratelhatározási indokai rendszerint jelentőséggel nem birnak. Ámde e szabály a felperes követelését az adott esetben jogszerűvé mégsem teheti, mert e szabály alkalmazhatásának ténybeli előfeltételei teljesen hiányzanak. Jelesül abból a tényből, hogy alperes az A) alatt csatolt levelet felpereshez a felperes eddigi alkalmaztatásának megszűnése alkalmából akkor irta, amikor a felperesnek a kiválása folytán előálló összes anyagi igényei is szükségképpen rendezendők voltak és hogy az A) alattiban felajánlott ösz­szeg a felperesnek tényleg szolgálati ideje után járó és az 1910/1920. számú rendelettel megszabott végkielégítést szembetűnően és csaknem hatszorosan meghaladta és erősen megközelítette azt az összeget is, mely felperest feU

Next

/
Oldalképek
Tartalom