Magánjog 1. kötet, Személyjog és dologjog (Budapest, 1904)

Kincslelet 323 szűnt, az 5. és 6. sz. a. csatolt miniszteri rendeletek szerint is, de az alp.-ek részéről becsatolt nagyszámú hivatalos adatok tanúsítása szerint is az 1853. évi máj. 1-eje előtb fennállott gyakorlat lépett újra hatályba; a m. nemzeti múzeum is a szerint gyakorolta számtalan esetben elővásárlási jogát. Mindezek mellett a 2. r. alp. által a birói hatáskör ellen emelt pergátló kifogásnak nem lehetett helyet adni, mert a D. alatti miniszteri tanácsi határozat szerint a jogosultak, amennyiben a kincslelet beiértékének alapul vétele mellett megállapított összeg-gel meg nem elégednének, további igényeikkel nyilván a birói útra utasíttattak és mert különben kai változott viszonyokhoz képest fejlődött joggyakorlatunk értelmében hasonló jogi természetű ügyekben a jogvédelem rendes utja, a polgári perut csak oly esetekben vonható meg", ha az a törvény által világosan kizárva van, mely eset azonban itt fenn nem forog1. Az elsőbiróság Ítéletét a tekintetben, hogy felp.-ek a talált kincs természetben felosztása, vagy birói árverésen való eladatása iránti kérelmükkel elutasittattak, azért kellett helybenhagyni; mert felp.-ek már keresetükben is jelezték, válasziratukban pedig- egész határozottsággal kijelentették, hogy kereseti összes igényeiket az 1816. évi szept. 19-én kelt G. alatti kir. rendeletre alapitják, ez a rendelet pedig nyilvánvalóan biztosítja a magyar nemzeti múzeumnak azt a jogot, hogy a talált régi kincset ha és a mennyiben ezt a saját czéljaira alkalmasnak véli, egészben vagy részben is megtarthassa. S minthogy a m. nemzeti múzeum e jogát gyakorolni kívánja a különben is feloszthatatlan és ékszerekből álló egész kincsleletre; ea pedig ugyanannak természetben felosztását, valamint a birói árverésen való értékesítést kizárja: ebből okszerűen következik, hogy felp.-ek két első kérelmének helyt adni nem lehet. A mi azonban felp.-ek harmadsorban előadott kereseti kérelmét illeti: abban megegyeznek peres felek, hogy az esetben, ha a m. nemzeti múzeum a kincset megtartja, ezt csak bizonyos érték-megtérités mellett teheti, mely érték-megtérités egyharmada a találókat, egyharmadai a lelethely tulajdonosát és egyharmada a kir. kincstárt illeti. Vitás csak az, hogy az ily megtérítésnél a talált kincs valódi értékéül az anyag értéke, vagy pedig az egész kincs forgalmi értéke veendő-e számitásba? A T. a szóban forgó kincs valódi értékéül annak forgalmi vagyis azt az értékét tekinti, a mely áron azt a mai viszonyok közt eladni lehetne. Még pedig azért, mert a G. alatti rendelet szerint a teljes) értékből kiadandó «justa bonficatio»-nak csakis ez az értelem tulajdonitható; főleg miután a mai közlekedési viszonyok és a régiségtan fejlettségénél fogva az ily műtárgyak eladására legkedvezőbb világpiaczok közül bármelyek könnyen felkereshetők lévén, a piaczi áruk sorából a még oly ritka kincslelet tárgyai is kivetteknek nem tekinthetők. 21*