Magánjog 1. kötet, Személyjog és dologjog (Budapest, 1904)
A tulajdonjog alanya 135 czéljául az ősiség s a királyi jo? (jus regium) megóvását tekintette, így pl. a 481. sz. döntvényben (de causis ad invalidationem fassionum ex praejudicio 48) annak okául, hogy a világi jószágok holt kezekbe ne jussanak, az mondatott ki, hogy ilyen jószágok a kir. ügyész (fiscus) örökösödése alól örökre el ne vonassanak. Ezekből következik, hogy az ősiség s a koronát régibb törvényeink szerint illetett háramlási jog eltörlésével megszűntek azok a tényleges viszonyok, melyeknek védelme a holtkézi törvények alkotásának főindoka volt, ami egyszersmind e törvényeknek hatálytalanná váltát is maga után vonja. Igaz ugyan, hogy a holtkézi törvények a kir. kincstár s a vér- és jogközösségben levő családtagoknak várományi igényein s az ezekkel kapcsolatos állami érdekeken felül annak a czélnak is szolgáltak, hogy az egyházi és világi rend közt a vagyoni egyensúly biztosittassék; — e legislativ politikai indok azonban az 1848. évi törvények által teremtett uj helyzet s a magyar törvényeknek 1861. évben történt visszaállítása után jelentőségét veszítvén, a holtkézi törvények intézménye viszonyaink átalakulásával fejlődött mai jogrendszerünkbe nem illik többé. Kétséget nem szenved, hogy a holtkézi törvények a katholikus egyházak, egyházi testületek s egyházi személyek birtokszerzését korlátozták; ellenben minden más a törvényesen bevett vallásfelekezetekhez tartozó felekezet egyházainak, egyházi testületei s egyházi személyeinek birtokszerzési képessége semmiféle korlátozásnak alávetve nem volt. Okszerűen fel nem tehető, hogy az 1847—48. évi törvényhozás az ugyanezévi XX. t.-cz. 2. §-ának azzal a nagy horderejű kijelentésével, hogy a hazában törvényesen bevett minden vallásfelekezetre külömbség nélkül tökéletes egyenlőség és viszonosság állapittatik meg, épen a katholikus egyházzal szemben a jogegyenlőség elvét megcsonkítani s a bevett többi vallásfelekezeteket a birtokszerzés tekintetében nálánál nagyobb jogositványnyal kívánta volna felruházni. E feltevés nyílt ellentétben állana az 1847—48-iki törvények szellemével s az akkori nagy átalakulásokból szükségképen folyó jogfejlődéssel. És habár a most idézett törvény csak elvet jelentett ki, annak hatása már az absolut korszak alatt 1852-ben kibocsátott ősiségi nyilt parancsban is nyilvánult annyiban, amennyiben az a katholikus egyházak, egyházi testületek s egyházi személyekre nézve nem tett kivételt abban az irányban, hogy az ezeknek az 1715 : 16. t.-cz. 4. §-a alapján is kezén levő s a
