Márkus Dezső (szerk.): Felsőbíróságaink elvi határozatai. A M. Kir. Curia és a Kir. táblák elvi jelentőségű döntéseinek rendszeres gyűjteménye, 21. kötet (Budapest, 1911)

148 A végrendeletek alaki kellékei 283. Ha a végrendelet felolvasása és megértelmezése után a végrendelkező azt jelentette ki: „jól van", ezzel kinyilatkoztatta azt is, hogy a végrendelet saját végakaratát tartalmazza. (C. 1910. nov. 8. 3199/910. sz. I. p. t. — Hasonló: C. 5999/909. sz. Közölve fentebb.) = A korábban követett gyakorlat a magánvégrendelet érvényességéhez a végrendelkezőnek azt a kifejezett szóbeli kijelentését kivánta, hogy az okirat az ö végrendeletét tartalmazza. Ezt a szóbeli kijelentést nem pótolta a végrendelkező fejbólintása. C. 3243./92. és 1076/88. (Gr. VII. 522. L; Gl. III. 194 1.) — Sem az, hogy a hozzá intézett arra a kérdésre, hogy a végrendelet az ő végakaratát tartalmazza-e, igennel felelt. — Ujabban szakított a G. I. polgári tanácsa e gyakorlattal és a „jól van" kijelentés mellett is érvényesnek tekintette a végrendeletet. 284. A tanuk által is aláirt végrendelet utolsó mondata: „ez utolsó kívánságom, mely halálom után végrehajtandó" — egyértelmű az örökhagyó ama kijelentésének bizonyitásával, hogy az okirat az ő végrendeletét tartalmazza; az a körülmény, hogy a végrendelkező ezt a kijelentést a tanúvallomások szerint csak „igenléssel" tette, nem fosztja meg a végrendeletet érvényétől, mert csak szóbeli végrendeletnél szükséges — a 15. §. szerint, — hegy a végrendelkező az egész kijelentést maga megtegye; örökhagyó akadozó beszédjéből, feje lelankadásából és abból, hogy végrendelkezés közben esetleg eszméletét is vesztette, nem lehet — tekintettel arra, hogy kijelentéseit értelmesen tette — arra következtetni, hogy elméje zavart lett volna. Temesvári Tsz.: Nem vitás, hogy a keresetben felsorolt ingók és ingatlanok Sz. Gy. örökhagyó hagyatékát képezik stb. Minthogy az 1876: XVI. t.-cz. 6. §-a értelmében abban a fenforgóhoz hasonló esetben, amidőn a végrendelkező irni és olvasni nem tud, szükséges, hogy az örökhagyó a végrendeletet felolvasása és megértelmezése után kijelentse, mikép az okirat az ő végrendelkezését tartalmazza és hogy a végrendeleti tanuk ezt a kijelentést magán a végrendeleten bizonyitsák; minthogy a szóban forgó végrendelet ezen érvényességi kellékét nélkülözi, amennyiben sem annak szövegében, sem külön záradékban a kérdéses tanusitvány nem foglaltatik; minthogy ez a hiány tanúvallomásokkal nem pótolható; minthogy a per során hit alatt kihallgatott tanúik vallomásával megállapítottnak veendő, hogy örökhagyó végrendelkezés közben akadozott s folyton nem tudott beszélni, G. I. tanú vallomása szerint pedig végrendelkezése közben az örökhagyónak a feje lelankadt, minthogy a tanuk vallomásai szerint örökhagyó csupán kérdésre adott feleletképen jelentette ki „igennel", hogy a végrendelet az ő végakaratát tartalmazza, az ilyen kijelentés pedig nem tekinthető határozott és kételyt kizáró kijelentésnek, mindezeknél fogva kétségtelen, hogy a szóban forgó végrendelet öröklés alapjául nem szolgálhat.