Márkus Dezső (szerk.): Felsőbíróságaink elvi határozatai. A M. Kir. Curia és a Kir. táblák elvi jelentőségű döntéseinek rendszeres gyűjteménye, 16. kötet (Budapest, 1905)

82 Btk. 258. és 259. §§. ellen a fegyelmi eljárás megindításának okát képeznék s tényleg képezték is, büntetendő cselekmény (258. §.) tényálladékát megállapítják. (1905 szeptember 20. 8149. sz.) Rágalmazó állitásnak meghatározott tényre kell vonatkoznia. 221. Azok a kitételek, h. azt a 30 embert, „akit csak zsarolni és rabolni akartak, akik nem respektálták a törvényt, ellenszegültek a hatóságnak, ami nappal zár alá vétetett, azt éjjel ellopták", a főmagánvádló és érdektársai uszították és bujtogatták", nem vonatkoznak valamely közelebbről meghatározott tényre: ennélfogva a vád alapjául szolgáló tett nem alkalmas a rágalmazás vétsége tényálladékának megállapítására s ama kitételek, mint meggyalázások csakis becsületsértés tényálladékát merítik ki. (1905. szept. 27. 8346.) 258. és 259. §§. Szándék a rágalmazásnál. 222. C.: A kir. tábla v.-akat a Bp. 326. §-ának 1. pontjának megfelelöleg mentette fel a vád alól, mert a vádlottak az általuk megírt és sajtó utján közzétett hírt, hatósági forrásból merítették, annak közzétételénél teljes jóhiszeműséggel játrtak cl, gonosz szándék hiányában tehát bűncselekmény a vádlottakat nem terheli. Valóknak fogadta el tehát a kir. tábla azt, hogy a sajtóközleményeknek szerzői a vádlottak, és hogy a tényállítások D. A.-ra vonatkoznak. A felmentő ítélet indokolásából az a jogi felfogás tűnik ki, hogy a valótlan tények terjesztője, ha azt, a kitől a rágalmazó állítást hallotta, és a kinek szavában bizott, megnevezi, nem követhethett el rágalmazást, és hogy a rágalmazás elkövetéséhez szükséges annak tudata, hogy az állított tény valótlan. Ezt a felfogást azonban a törvény nem támogatja. A rágalom ugyanis a valótlan tények elterjesztése által keletkezik s aki ebben a terjesztésben maga közreműködik, anélkül, hogy a tények valódiságáról meggyőződött volna, a rágalmazás vétségét elköveti, tekintet nélkül arra, hogy a hír forrását megjelölni képes-e vagy nem, és nem szünteti meg bűnösségét az a körülmény, hogy a saját megbirálása szerint a hir szerzőjének szavahihetőségében bizva terjesztette a valótlan tényeket. A mi pedig a szándék kérdését illeti, ehhez elegendő az a tudat, hogy a tények, a melyek valakire vonatkozóan állíttatnak, valódiságuk esetén a bűnvádi vagy fegyelmi eljárás megindítására okul szolgálhatnak, vagy azt a közmegvetésnek tennék ki, s rágalmazás foroghat fenn akkor is, ha az illető nem tudta, hogy az állított tény valótlan. Minthogy pedig a vádlottak a sajtóközlemények tartálmában oly valótlan tényeket állítottak a főmagánvádlóról, amelyekről tudták, hogy valódiságuk esetén alkalmasak voltak volna a büntető eljárás megindítására, illetve arra, hogy a hajadon kiskorú leányt a közmegvetésnek tegyék ki, a rágalmazás valamennyi ismérve megvalósult. Megsértette tehát az anyagi törvényt mindkét albiróság, amikor a büntetendő cselekmény tényálladékát nem ismerte föl K. E. és M.