Márkus Dezső (szerk.): Felsőbíróságaink elvi határozatai. A M. Kir. Curia és a Kir. táblák elvi jelentőségű döntéseinek rendszeres gyűjteménye, 16. kötet (Budapest, 1905)

Közig, bíróság általános közig, osztályának határozatai. 21 delkezésében kifejezett elvhez képest nyilvánvalóan tartozik létesíteni vagy legalább is tűrni mindazt a létesítményt, a melyet a vasútvonalon át való közlekedés végett a szomszédbirtokosok gazdasági érdekei szempontjából az illetékes hátóság, jelen esetben a kereskedelemügyi miniszter, szükségesnek ítél. S e szükség fenforgását az illetékes hatóság a helyiérdekű vaspályának nem csupán a vonala létesítésére szolgáló terület kisajátítása alkalmából ítélheti meg, hanem a szükség beálltával bármikor, mert a területtulajdonosnak az átszelő vasút irányában fennálló ebbeli joga alapján és forrását nem a kisajátítási törvény idézett §-a, hanem épen ugy, mint ezt maga részére a vasút vitatja, a földterület tulajdonjoga és ebből folyó szabad használati joga képezi, a mely az által, hogy ezen jogelvhez képest a kisajátítási törvény a kisajátítás alkalmára állapit meg bizonyos külön kötelezettségeket, még nincs kimerítve, hanem épen a tulajdon szabad használatának a kisajátítási törvény által is biztosított elvi rendelkezésénél fogva később és akkor is gyakorolható, midőn annak szüksége felmerül. Hogy a kisajátítási törvény idézett szakaszában nyilvánuló rendelkezés a későbbi időre és szükségletre nézve is kötelezettséget ró a kisajátítóra; az továbbá a dolog természetéből, jelesül abból is következik, hogy a vasút létesítésekor lehetetlen előre belátni mindama szükségletet, a mely a vasutvállalat fennállásának hosszú ideje alatt, a fejlődő, vagy változó gazdasági viszonyok következtében a vasútvonalon át való közlekedés tekintetében felmerülhet, és hogy tényleg a vasútnak az átjárok tekintetében való kötelezettsége mindig akkép értelmeztetett, azt mutatja a közigazgatási bizottságnak a kereskedelemügyi miniszter ügykörét érintő hatásköréről szóló szabályrendelet 30. §-a, mely erről az esetről rendelkezik, ha a vasúti üzlet folyama alatt az átjárók elégteleneknek mutatkoznak és pedig minden megszorítás nélkül abban a tekintetben, hogy az átjárót a közforgalom — vagy csak a szomszéd birtokosok magánérdeke teszi e szükségessé. Ugyanezért nem állhat meg a panaszlónák az az érvelése, hogy a kisajátítási törvény által rárótt kötelezettségnek már a kisajátításkor eleget tevén, többé nem kötelezhető semmire a kisajátítást szenvedőnek megmaradt birtoka közlekedési igényei érdekében. De nincs jogszerű alapja a panaszló által abból a szempontból tett megkülönböztetésnek sem, hogy az átjárás iparvasuttal, vagy egyéb módon történik-e? mert egyfelől a törvény, midőn a vasutat az átjárás tűrésére kötelezi, az átjárás módja tekintetében megszorítást nem tesz; másfelől pedig a törvénynek abból a czélzatából, hogy a szomszédos birtokosoknak a közlekedés tekintetében szükséges igényeit a vasútvonalon való átjárással feltétlenül biztosítani kívánja, következik, hogy a vasút tűrni tartozik az átjárásnak szokásos módjai közül azt, a mely a törvény szerint kielégítendő igényeknek épen megfelel, tehát — ha az illetékes hatóság ugy találja szükségesnek — az iparvasuttal való átjárást is. Ha tehát a fennebb idézett 1868. évi szabályrendelet rendelkezése mellett még kétség férhetne ahhoz, hogy a szabályrendelet az ott használt idegen föld kifejezése alatt érteni kivánta-e az olyan közforgalmi vasutat, mely az engedélyezni kért iparvasut irányát keresztezi, a későbbi kisajátítási törvény ide-