Márkus Dezső (szerk.): Felsőbíróságaink elvi határozatai. A M. Kir. Curia és a Kir. táblák elvi jelentőségű döntéseinek rendszeres gyűjteménye, 15. kötet (Budapest, 1903)

ÖRÖKLÉSI JOG ÉS ELJÁRÁS. 245 mert ilyenül egyéb törvényszerű feltétel fenforgása esetében is, csak Törvényes a házasság tartama alatt szerzett vagyon tekinthető, a házastár- örökles. sak egyikére szülője jogán ellenérték nélkül há- Szerzemény. mit vagyon azonban akkor sem képez ilyen szerzett vagyont, ha a hárulás a házasság tartama alatt következett is be. Ezekhez képest L rendű alperes közszerzemény czimén legfeljebb annak az értéknek a felét követelhetné, amelyet örökhagyó ez alperes állítása szerint ez ingatlanoktól járó örökrészeik fejében felperesnek és II. III. rendű alperesnek a házasság tartama alatt kifizetett. E részben azonban ez az alperes nemcsak a kifizetés tényét és mennyiségét, hanem tekintettel arra, hogy a per adatai szerint örökhagyónak a házasság megkötését megelőzően is vagyona volt, azt is tartozott volna bizonyitani, hogy e kifizetéssel az örökhagyónak vagyona a házasság megkötésekor megvolt és a házasság tartama alatt szülei jogán visszteher nélkül reáhárult vagyonhoz képest gyarapodott, L rendű alperes azonban sem a II. és III. rendű alpereseknek állitóan kifizetett összeg nagyságát, sem a szóban forgó vagyonszaporulat fenforgását nem bizonyította, miért is az alsóbiróságok őt helyesen utasították el a közszerzemény czimén támasztott viszonkeresetével (903. máj. 22. 4991.j. 21393. Curia: A per adatai szerint néhai H. S. végrendelet A? előre kapott hátrahagyása nélkül halt meg. Abból a körülményből, hogy a érték beszánevezett örökhagyó végrendeletet nem tett, következik, hogy va- tnitasa. gyonában mind a két leszármazóját egyenlő mértékben kívánta részesíteni. Ámde meghiúsulna örökhagyónak ez a czélzata, ha egyik leszármazójának osztályrészébe nem tudatnék be az az öszszeg, melyet örökhagyó helyette kétségtelen tartozásának kielégítése végett a körülmények kényszerítő hatása alatt fizetett. Éppen annak a figyelembe vétele, hogy a szóban forgó összeget örökhagyó akkor fizette V. fia helyett, mikor ez a nejével folytatott válóperben nejének 50,000 K hozományát visszatéríteni tartozott, de arra vagyonilag képes nem volt, zárja ki ama feltevés tartható voltát, hogy örökhagyó ezt az összeget V. fiának a beszámítás kizárása mellett adta, s tért enged annak a vélelemnek, hogy örökhagyó ennek az összegnek betudását kizárta. Ezt azonban nem bizonyítja sem az, hogy mig az unokája részére ugyanakkor letett 20,000 K beszámítása iránt intézkedett, addig az ugyanazon alkalommal kifizetett kereseti 50,000 K betudása tekintetében akaratának kifejezést nem adott, sem az, hogy a felperes nevén állott takarékbetéteket saját nevére átirattá. Elébbi azért nem, mert örökhagyó után az öröklésre közvetlenül nem az unokája, hanem V. fia volt hivatva, s feltehette, hogy az unoka a dolgok természetes rendje szerint ez után juthat örökséghez, olyan adomány pedig, mely nem az örökhagyó szülőtől, hanem egy harmadiktól ered, az örökségbe megfelelő rendelkezés nélkül nem lévén beszámítható, önként következik, hogy mig ennek beszámítása iránt rendelkezni mellőzhetetlen volt. addig az 50,000 K betudása iránt intézkedni feleslegesnek mutatkozott. Utóbbi pedig azért nem, mert szemben azzal, hogy örökhagyó végrendeletet nem tett, még abból a tényből, hogy örökhagyó & felperes nevén állott takarékbetéteket saját nevére irattá, nem következtethető az, hogy alperest kívánta vagyonjogi előnyben részesíteni, hanem csak az, hogy eme betéteket felperes rendelkezése alól akarta elvonni. Ezekből az okokból és a kir. tábla ítéletében felhozott s az elsőbiróság Ítéletéből átvett indokoknál fogva a felebbezett Ítéletet helyben kellett hagyni (902. ápr. 30. 5374/901.).