Márkus Dezső (szerk.): Felsőbíróságaink elvi határozatai. A Kir. Curia és a Kir. Itélőtáblák döntéseinek rendszeres gyűjteménye, 13. kötet (Budapest, 1902)

152 KÖTELMI J( M , Szolgalat. tas 0iy sulylyai nem bírónak mondatott ki, hogy az felperes werzoaes. nyugdíjigényének elvesztését is maga után vonná, mert sem ffTSÍTT az 1899- L G- 381. számú curiai Ítélettel eldöntött alappertetes. teltdo- ben meg nem állapíttattak oly tények, a melyekből az volt iog hatálya v0]na jogilag következtethető, hogy felperes valóban meg is szolgálati vi- vo\t győződve a kétszeri felszámításról, és hogy ezzel felszonybol kelet- pGTes szándéka egyenesen az alperes vagyoni megkárosítására kezett perben Y0\t igazolva, sem pedig az 1901. I. G. 261. számú curiai ítélettel eldöntött ujitott perben alperes részéről felhozott bizonyítékok alperes meggyőződésének és szándékosságának bizonyítására alkalmasaknak nem találtattak. És minthogy felperes nyugdíjigényét ugy a többször említett curiai ítéletekkel eldöntött perben, mint a most eldöntött per alapjául szolgáló keresetekben ugyanazokra a tényekre alapította, alperes pedig védelmét szintén a korábbi perben érvényesített ugyanazokra a tényekre fektette; minthogy továbbá a Curia említett ítéletei, habár azok csak a felperes elbocsátását követő első 9 hóra eső nyugdíjigény iránt indított perben keletkeztek, kihatással vannak a többi hónapokra ugyanaz alapon igényelt nyugdíjrészletek iránti kötelezettségre is, mivel az az ítéleti döntés a perbe vitt jogra, mint egészre vonatkozik, és mivel az itélt dolog lényege éppen a jogvitának az anyagi jogszabályok szerinti eldöntésében áll; ugyanazért nem sértett a felebbezési bíróság anyagi jogszabályt azzal, hogy a felperesnek nyugdíjigényére, alperesnek a nyugdíjfizetési kötelezettségére vonatkozó kérdést abból a szempontból, hogy felperesnek kétszeri felszámítás i cselekménye a nyugdíjigény elvesztését nem vonta maga után, itélt dolognak minősítette, és uem sértett eljárási jogszabályt sem azzal, hogy ebből az okból és ennek az itélt dolognak megdöntésére irányuló ezt a bizonyítást, a mely már az első perben is erre alkalmatlannak találtatott, mellőzte. Téves alperesnek az az érvelése is, hogy a res judicata kifogásával csakis az alperes élhet és hogy a res judicata megállapítása csak a kereset elutasítását, de sohasem annak megítélését vonhatja maga után; mert az alperes kifogásaival és támadásaival szemben a felperesnek épen oly joga van az itélt dologra hivatkozni, mint az alperesnek a keresettel szemben. Alaptalannak találtatott alperesnek az a felülvizsgálati panasza is, hogy a felebbezési bíróság anyagi jogszabályt sértett azzal, hogy alperesnek, a felpereshez a szolgálat folytatása tárgyában intézett felhívását és felperesnek ezt megtagadó nyilatkozatát oly jogi hatályúnak nem tekintette, hogy az a nyugdíj beszüntetését maga után vonta. Alaptalan pedig ez a panasz azért, mert a szolgálóiból fegyelmi uton büntetésképp elbocsátás tényével a felperes és az alperes közötti szolgálati viszony végképp megszűnt és a szolgálat folytatására való egyoldalú visszahívással sem a megszűnt szolgálati viszony újra helyre nem állítható, sem a fegyelmi eljárásban hozott határozat, sem az alperes nyugdíj fizetési kötelezettségét kimondó curiai ítélet hatálya, sem,