Büntetőjogi döntvénytár. Az anyagi büntetőjog és a bűnvádi perrendtartás körébe tartozó elvi jelentőségű határozatok gyűjteménye, 6. kötet (Budapest, 1906)

Büntetőjogi Döntvénytár. 73 említett 15 évi fegyház-büntetést ilyen absolut büntetésnek kívánta volna tekinteni; sőt ellenkezően, a törvény büntetési rendszere s különösen a 89. §-ban kifejezett alapelv egyenesen ellene szólnak ennek a magyarázatnak, aminélfogva csakis az a felfogás ismerhető el helyesnek, amely ebben az esetben a 15 évi fegyházat a Btk. 90. §. feltételeinek fenforgása esetében kiszabható legmagasabb büntetésnek tekinti. Kérdés tárgyává tétetett, hogy a büntetésnek e legmagasabb mértékével szemben mi tekintendő a büntetés minimumának ? E kérdés megoldásánál mindenekelőtt figyelembe veendő az a tény, hogy a Btk. számos esetben csakis a szabadságvesztés-büntetés leghosszabb tartamát szabja meg kifejezetten, a legkisebb mértékről azonban hallgat, s mégis kétségtelen, hogy mindezen esetekben az illető büntetési nemnek a 22—25. §-okban meghatározott legrövidebb időtartama képezi az alkalmazható büntetés legkisebb mértékét. A Btk. szövege szerkezetének erre a módjára való tekintettel csakis annak a megoldásnak van a törvényben alapja, amely a fenforgó esetben is a két évi fegyházat tekinti a 91 i alkalmazható legkisebb mértékének, és minthogy a Btk. 1. §-ának 2. bekezdése szerint a büntetés mértékének kérdésében analógiának feltétlenül helye nincs, a biró nem is lehet hivatva arra, hogy ebben az esetben legkisebb mértékül más közbeeső büntetési tételt statuáljon. Igaz ugyan, hogy e megoldás mellett visszásnak tűnik fel az, hogy más csekélyebb sulyu cselekményekre a 20 éven alóli egyénekkel szemben is nagyobb maximumokat szab ki a törvény ; a törvény szerkezetében rejlő eme hátrányokon a biró csakis annyiban segíthet, amennyiben a törvény 90., 91. és 92. §-aiban reáruházott jogoknak észszerű alkalmazása mellett a sulyegyent, illetve a büntetések arányosságát a lehetőség határai közt helyreállítja. Ezekből következik, hogy a fenforgó esetben a Btk. 92. §-ának alkalmazásával a vádlott szabadságvesztés-büntetése hat hótól két évet meg nem ütő börtönben volna kiszabandó. Minthogy azonban a vádlottnak áz áldozatul esett sértett félhez való viszonyából származó s enyhítőül megállapított szégyenérzete enyhítőül el nem fogadható, mert nem állapíttatott meg oly körülmény, amelyből az volna következtethető, hogy a vádlott ezt a viszonyt bármikor meg ne szakíthatta volna, büntetlen előélete és beis-