Lengyel Aurél (szerk.): Büntetőjogi döntvénytár, 27. kötet (Budapest, 1935)

Büntetőjogi Döntvénytár. 57 a feljelentés alapjául szolgáló ama tények állítására, hogy B. Lajos tőle az összes árukat készpénzért vásárolta és a ki nem fizetett vételárrészlet kiegyenlítését másnapra igérte, a vádlottnak kellő ténybeli alapja nem volt. A cég kereskedelmi utazója, V. Pál, akitől vádlott idevonatkozó tudomását szerezte, szintén nem közvetlen tapasztalat útján szerzett tudomást a szóbanforgó tényekről, hanem csak az adós B. Lajos bujkálásából, valamint abból a nemleges körülményből, hogy az üzleti könyvekből a hitelezési viszony ki nem tűnt, következtetett arra, hogy a B. Lajos által eszközölt áruvásárlásnak ilyen körülmények között kellett történnie. A cég alkalmazottjának ilyen ingatag módon kialakult meggyőződése azonban a jogszerű vádoláshoz megkívánt ténybeli alapnak nem tekinthető. Nem szenved kétséget az sem, hogy a vádlott nem járt el a szükséges gondossággal a feljelentés alapjául szolgáló tények megjelölése körül. Nem emelte ki elsősorban, hogy a közölt adatokat nem közvetlenül tapasztalatból, hanem egyik alkalmazottjától szerzett értesülése alapján szerezte, másfelől pedig nem ellenőrizte, hogy ez az alkalmazottja tudomását honnan merítette s nem győződött meg a szóbanforgó adatok kétes értékéről az üzleti könyvek betekintése útján sem, holott mindez tőle, mint nagyforgalmi üzleti vállalkozás tulajdonosától a rendes kereskedői gondosság követelményei szerint elvárható lett volna. Nyilvánvaló végül — mint az alapperbeli bírói eljárás eredménye — az, hogy a vádlott szóbanforgó vádja nemcsak nem bizonyult valónak, sőt éppen annak valótlansága derült ki. Ezek szerint pedig a vádlott cselekményében a Bv. 20. §-ába ütköző hatóság előtti rágalmazás vétségének minden alkotó eleme feltalálható lévén, tévedtek az alsófokú bíróságok, midőn a vádlottat a vád alól bűncselekmény hiánya okából felmentették . . . 63. Zsarolás megállapítása, mikor a vádlott a tetten ért tolvajt a nyomban értesített községi bíró odaérkezése után is fogvatartotta, a kártérítésre vonatkozó kötelezvény aláírásának kierőszakolása végett. (Kúria 1934. jan. 31. B III. 4947/1933. sz.) Indokok .... A tényállás szerint a vádlottak a lopáson tettenért S. Sándort jogosan fogták el és jogosan tartották fogva mindaddig, amíg az általuk nyomban értesített községi bíró náluk meg nem jelent és jelentésüket tudomásul véve el nem távozott. Minthogy ugyanis a vádlottak a téli kora reggeli időben (6—7 óra tájban) a tettenkapott S. Sándort ügyészséghez vagy rendőri hatósághoz be nem kísérhették, azonban a községi bírót nyomban értesítették és az hozzájuk mindjárt el is ment, a községi bíró náluk létéig való fogvatartással a Bp. 142. § 2. bekezdése szerinti korlátokat nem lépték túl. Amikor azonban a községi bíró S. Sándort kihallgatta, de annak letartóztatása iránt nem intézkedett, sőt azt ajánlotta a sértetteknek, hogy bocsássák őt el, a fogvatartás többé már nem volt jogos. Ennek a célja most már az irányadó tényállás szerint nem is a bizonyíték biztosítása, hanem az volt, hogy azzal S. Sándort kártérítési kötelezettség vállalására kényszerítse. Ez a jogtalan'és erőszakos fogvatartás, kapcsolatban azzal a vádlottak által hangoztatott követeléssel, hogy S. Sándor az 500 P-ről szóló kötelezvényt írja alá, mert különben el nem engedik, a Btk. 350. §-a alá eső zsarolás vétségét valósítja meg . . .