Lengyel Aurél (szerk.): Büntetőjogi döntvénytár, 27. kötet (Budapest, 1935)

40 Büntetőjogi Döntvénytár. felhánytorgassa, annál kevésbbé, mert módjában állott a hozzáintézett kérdésre válaszképpen csupán azt a feleletet adni, hogy a főmagánvádló képviselőtestületi tagságának törvényes akadálya van. A vádlott tehát ok nélkül,, nyilvánvalóan sértési célzattal hozta fel főmagánvádlónak egy 16 éves korában elkövetett bűncselekményét. Minthogy pedig a vádlott ezen kijelentésével a főmagánvádló erkölcsi értékét kisebbítette s cselekményét a képviselőtestületi gyűlés nyilvánossága előtt követte el, a becsületsértés vétségének a tényálladékát valósította meg. II. A törvényszék ítéletét közölvén a főmagánvádló felettes hatóságával, az illetékes járási főszolgabíró eljárást indított a főmagánvádló ellen, de ezt megszüntette abból az indokból, hogy K. János az 1886 : XXII. tc. 58. §-ában előírt kötelességét teljesítette akkor, mikor a való tényállást tartalmazó értesítést felolvasta s így fegyelmi szempontból kifogásolható cselekményt nem követett el. III. A koronaügyész perorvoslata szerint a törvényszék ítélete törvénysértő, mert — eltekintve attól, hogy a vádlott sem tényt nem állított, sem sértő kitételt nem használt, hanem hivatali kötelességéből kifolyólag csupán egy adatot közölt a képviselőtestülettel, az elítéltben hiányzott a becsületsértés, rágalmazás, hírnévrontás minden szándéka, de hiányzott a sértési célzat is, melynek egyébként csak a Bv. 13. § 3. pontja, tehát a valóságbizonyítás elrendelése szempontjából van jelentősége. IV. A perorvoslat alapos. Nem helytálló ugyan a perorvoslatnak az az indoka, hogy az elítélt nem állított tényt, mert valakiről annak állítása, hogy rablás miatt négy hónapra el volt ítélve, mindenképpen tényállítás. Ehhez képest a vádlott cselekménye, ha a bűnösség megállapítható volna, nem becsületsértést, hanem a Bv. 1. §-a alá eső rágalmazást képezne s így a törvényszéknek a bűnösség kérdésében elfoglalt álláspontja szerint ezt a minősítést kellett volna alkalmazni. Ám a bűnösség megállapítása mégis törvénysértő. Nem ugyan a perorvoslatnak abból az indokából, hogy az elítéltben hiányzott a becsületsértés vagy rágalmazás szándéka, mert ezeknél a cselekményeknél — mint ezt a 40. számú EH határozat még a Btk. 261. §-ára vonatkozóan kimondotta — a szándékosság a meggyalázó kifejezésnek (vagy rágalmazó tényállításnak) tudatos használatában áll és a szándéknak ezen kereten kívül eső bizonyos iránya a tényálladék megállapításához nem kívántatik, már pedig kétségtelen, hogy a vádlott, aki csak habozás után, nyomásnak engedve tette meg bejelentését, tudatában volt közlése súlyának és horderejének. Sőt nem mentesíti a vádlottat a jóhiszeműség sem (672. számú EH.),. valamint az sem, hogy a valót állította, mert a rágalmazás vétségének nem tényálladéki eleme a valótlanság (673. számú EH.). Annak a körülménynek pedig, hogy az állított tényt büntető hatóság jogerős véghatározatban valónak mondotta ki (Bv. 13. § 3. pont), ugyan elsősorban csak annak a kérdésnek szempontjából van jelentősége, hogy van-e helye a valóság bizonyítás elrendelésének, már pedig a járásbíróság a valóságbizonyítás elrendelését nem ezen pontra utalással, hanem azért mellőzte, mert a tényállást minden tekintetben tisztázottnak látta, ámde mégis ebből a törvényhelyből kiviláglik a törvényhozónak az az akarata, hogy az elszenvedett büntetés csak jogos érdek megóvása céljából vethető szemére az elítéltnek éshogy meg kell büntetni azt, aki minden jogos indok nélkül pusztán sértési célzattal hánytorgatja fel másnak büntetéssel vagy kegyelemmel kiengesztelt s már feledésbe ment múltját. Ezen törvényhozói akarat gondolatkörébe utal a törvényszéki ítélet