Lengyel Aurél (szerk.): Büntetőjogi döntvénytár, 27. kötet (Budapest, 1935)

Iá líioiletőjogi Döntvénytár. A törvényjavaslat 99. §-a változatlan indokolással emelkedvén a «Te» 110. §-ában törvényerőre, nyilvánvaló, hogy a törvény akarata a javaslat indokaival egyező. A Te. 110. §-ának ezen egyedül helyes értelmezéséből nem következik az, mintha a Te. 110. §-a alapján eljáró járásbíróság köteles volna akkor is egy évet meg nem haladó szabadságvesztésbüntetést kiszabni, ha jogi meggyőződése szerint egy évnél hosszabb tartamú szabadságvesztésbüntetés kiszabását látná indokoltnak, mert ez azt jelentené, hogy a kir. ügyészség ellenkező jogi meggyőződése — mely a Te. 110. §-a alapján tett indítvány indokául szolgált — a büntetés legmagasabb mértékének megállapításánál a járáshíróságra kötelező volna. Ily következtetésnek levonása ellenkeznék nemcsak a bírói ítélkezés függetlenségével, de a Bp. 325. § 2. bekezdésében (521. §) foglalt azon szabállyal is, mely szerint a bíróság a büntetés kiszabása tekintetében nincs a vádló indítványához kötve. Különösen ezt az utóbbi jogszabályt azért nem érinti az egy évet meghaladó szabadságvesztésbüntetés kiszabásának a Te. 110. §-ából következtetett tilalma, mert a Te. 110. §-ban egy a Bp. Élt. 18. §-ának rendelkezéseivel összhangban álló hatásköri szabály is van — de csak feltételezetten — megállapítva, amely szabály szerint a járásbíróságnak csak abban az esetben, s addig az időpontig van hatásköre az ily ügyekben, ameddig a tárgyalás eredménye alapján az nem derül ki, hogy a bíróság meggyőződése szerint egy évet meghaladó szabadságvesztésbüntetés volna kiszabandó. Amint a bíróság erre a meggyőződésre jut, a Te. 110. §-a alapján feltételesen bírt hatásköre máris megszűnt, s előtérbe lép a törvényszéknek, mint egyesbíróságnak eredeti hatásköre (amely alól a kir. ügyészség az ügyet a nyomozás adatai alapján megfelelően vélt legmagasabb büntetés kiszabásának feltételezése mellett vonta ki.) De amint a kir. ügyészségnek a Te 110. §-ának alkalmazásba vételében a büntetésre nézve megnyilvánuló meggyőződése nem kötelezi a járásbíróságot arra, hogy saját meggyőződése ellenére egy éven aluli szabadságvesztésbüntetést szabjon ki, éppúgy a törvényszék mint egyesbíróság •— mely a hozzá áttett ügyben eljárni köteles — sincs kötve a kir. járásbíróságnak azon álláspontjához, mely szerint egy évet meghaladó szabadságvesztésbüntetést lát kiszabandónak, hanem a hozzá a járásbíróság által áttett ügyben kiszabhat egy éven aluli szabadságvesztésbüntetést is. Végül kiemeli a kir. Kúria, hogy a Bp. 527. § 3. bekezdésének azt a rendelkezését, mely szerint a járásbíróság az ügynek a törvényszékhez áttételét nem rendelheti el az esetben, ha a törvényszék az ügyet a járásbíróság hatásköréhez és illetékességéhez tartozónak nyilvánította, vagy mint ilyet visszaküldte, szintén nem érinti a Te. 110. §-ában foglalt rendelkezés, illetve az ebből levont az a következtetés, hogy a kir. járásbíróság a Te. 110. §-a alapján hozzá áttett ügyet — ha egy évet meghaladó szabadságvesztésbüntetést tart kiszabandónak — a törvényszékhez, mint egyesbírósághoz áttenni köteles,, mert ez utóbbi § esetében az áttételt nem a törvényszék, vagyis a járásbíróság felettes hatósága rendelte el, hanem az ügyet a kir. ügyészség tette át egy indítvánnyal, mely a járásbíróságot csak a tárgyalás megtartására, de nom egyúttal minden körülmények között való ítélethozatalra kötelezi. A koronaügyész perorvoslata alapján tehát a törvénysértést megállapítani s minthogy ez a fentiek szerint egyúttal hatáskörsértést is valósított meg : a Bp. 442. § utolsó bekezdése értelmében az ítélet megsemmisítésével, az ügyet az illetékes bírósághoz utasítani kellett. . .