Lengyel Aurél (szerk.): Büntetőjogi döntvénytár, 25. kötet (Budapest, 1933)

Büntetőjogi Döntvénytár. 91 nem a vádlott idézte elő, de sőt bizonyos, hogy a ladikba ülés idejében a vádlott nem is gondolhatott arra, miszerint ebből a tényből olyan életveszély állhat elő, melyből csak bűncselekmény elkövetése útján menekülhet. Másrészt bizonyos az is, hogy a sértettnek a vádlott ellen intézett jogtalan támadása véget ért azzal, hogy a sértett e támadás közben a Dunába esett és ezután már nem folytatta a támadást ; amennyiben a sértettnek az a további cselekedete, hogy ő előbb a vádlott karját fogta meg, majd a csónak szélébe kapaszkodott, már nem a vádlott ellen intézett támadás, hanem az életveszélybe került sértett menekülési kísérlete volt. A sértettnek ez a cselekedete tehát már nem volt jogtalan cselekvés ; mégis azonban olyan volt, ami úgy a vádlott, mint a csónakban alvó másik egyén életét közvetlenül veszélyeztette. Két ellentétes jog gyakorlása került tehát ekkor szembe egymással; így valóban előállott az a helyzet, amiről a Btk. 80. § rendelkezik. Ennyiben tehát a kir. ítélőtábla jogi következtetése helyes. Azonban téves a kir. ítélőtáblának az a további jogi álláspontja, hogy a vádlott ezt a vétlenül származott közvetetlen életveszélyt más módon nem háríthatta el, minthogy a sértettet ilyen módon ((cselekvésképtelen helyzetbe hozza». A vádlott és a csónakban fekvő M. Lukács ugyanis azért forogtak életveszedelemben, mert a sértett a vádlott karjába és illetőleg a csónak szélébe kapaszkodott, ami miatt a túlterhelt csónak könnyen felborulhatott, elmerülhetett volna. Azt, hogy a sértett a vádlott karját elengedje, a vádlott elérte pusztán azáltal, hogy a karját elrántotta. Kézenfekvő tehát, hogy azt, mikép a sértett a csónak szélét elengedje, a vádlott szintén elérhette volna azáltal is, ha a sértett kezét a csónak széléről lefejti vagy végső esetben azt az evezővel a csónaktól eltaszítja és illetőleg az evezővel a sértett kezére üt. Az életveszély elhárítása közben tehát a szükség határán messze túlment a vádlott akkor, mikor nem is egyszer, hanem néhányszor az evezőlapáttal a sértett fejére vágott úgy, hogy a sértett az ütések következtében megszédült. A vádlott tehát nagyobb jogsértést követett el, mint amivel az életveszélyt elháríthatta ; így cselekménye, ami végeredményben a sértett halálát okozta, a Btk. 80. §-ával ki nem menthető . . . 133. A nem zárt letétként kapott óvadéknak az óvadékvevő részéről saját céljaira való felhasználása csupán abban az esetben történhetik büntetlenül, ha az óvadékvevőben megvan az akarat és e mellett a felhasználás időpontjában megvan a képesség is arra, hogy az óvadékösszeget a letéti viszony megszűnésének időpontjában az óvadékadónak rendelkezésére bocsátani tudja. v(Kúria 1932. febr. 17. B II. 6147/1931. sz.) Indokok : . . . A vádlott vendéglős 1200 P óvadék mellett főpincérként alkalmazta a sértettet. Közöttük a letett óvadék miként való kezelésére megállapodás nem történt. A sértett szolgálati járandósága a bruttó jövedelem 2 °/o"a volt. A vádlott a sértett óvadékát az ugyanakkor kilépő főpincér óvadékkövetelésének kielégítésére használta fel a nélkül, hogy ehhez a sértett beleegyezését kikérte volna. Az üzlet állandóan rosszul ment. Azt a vádlott már adósságokkal terhelten vette át és még a sértett alkalmaztatása alatt történt, hogy a vádlott ellen megindították a csődeljárást is. A sértett kilépett a vádlott szolgálatából és visszakérte óvadékát. A vádlott az óvadékot tönkrejutása következtében visszaadni nem tudta.