Lengyel Aurél (szerk.): Büntetőjogi döntvénytár, 23. kötet (Budapest, 1931)

50 Büntetőjogi Döntvénytár. Ezt a gondolatot a vádlott hosszabb időn át érlelte, azt hol elvetette, hareménye éledt, hol újra elővette, ha visszautasításban részesült. Kétségkívül közelebb jutott a vádlott az elhatározáshoz már akkor, amikor az eszközül használt kést vette magához, és a kir. Kúria sem zárkózhat el az elöl, hogy a cselekmény elkövetése napján a vádlott ölési szándéka az ő lelki világában már kialakult. Ennek dacára a kir. Kúria is úgy ítéli, hogy az alsóbbfoká bíróságok helyesen vontak következtetést arra, hogy a vádlott ölési szándékát nem «fontolta» meg. A megállapított tények ugyanis kétségtelenül azt igazolják, hogy a vádlottnak a lelkét — azon egész idő alatt, amíg ő az ölés gondolatával foglalkozott — a szerelem, a szerelemféltés, a remény, az újabb és újabb csalódás állandó izgalomban tartotta ; háborgó lelke hányta-vetette őt ; az értelmet — fontolgató működésében •— hátrányosan befolyásolta ez ; így az ő ölési szándéka valóban nem az értelem, az indulatos felgerjedéstől ment nyugodt lelkiállapot munkájával érlelődött elhatározássá, hanem egy feldúlt lelkivilágot élő egyénnek ilyen lelkiállapotában. A vádlott tehát a sértett megölését nem előre megfontolt szándékkal követte el . . . = Kúria : Az előre megfontolt szándék az értelem latolgató, számító, tervezgető munkáját tételezi fel az ölés gondolatának keletkezésétől kezdve a véghezvitelig ; ha nem ismerhető fel az a hideg és nyugodt meggondolás, amely a nehézségek céltudatos leküzdésére irányul, a prsemeditáció nem állapítható meg, jóllehet sem az ölés gondolata nem új keletű,, sem az elhatározás (BDtár XIX. 17.). — Nem az a feltétele a praemcditációnak, hogy a tettes hosszabb ideig foglalkozott legyen az ölés goi dolatával és a kivitel módjával, hanem az, hogy a gondolat megszületésétől az elkövetésig a tettes hidígvérrel átgondolta cselekménye súlyát és következményeit és hogy a motiváció az értelem munkájának eredménye legyen {BDtár XVII. 132.). 70. A hitelrontás megállapítható akkor is, ha a tettes valónak hitte és ebben a hitben adta tovább a valótlan tényt. (Kúria 1931 jan 21 B L 6i2/l930. Sz.) Indokok .... A tényállás szerint a) a. vádlottak részben egymásnak, részben másoknak továbbmondták vagyis híresztelték azt a hallomásukat, hogy a sértett fizetésképtelen ; b) a híresztelt tény valótlan volt és c) a híresztelés folytán a sértett hitelének veszélyeztetése és hitelképességének csökkenése valóban be is következett. Ezek dacára az alsóbíróságok a vádlottakat azért mentették föl, mert ők nem tudták, hogy az általuk híresztelt tény valótlan volt s így szándékosság hiányában a vádbeli cselekmény fennforgása nem állapitható meg. Ez az álláspont téves. A hitelrontásnál a szándékossághoz nem szükséges a tényállítás valótlanságának tudata, hanem elegendő a tényállításoknak tudatos használata vagyis az a tudat, hogy a használt tényállítások alkalmasak a Bv. 24. §-ban említett hatás, eredmény vagy következmény előidézésére. A tettes akaratárak tehát nem kell ezen eredmény bekövetkezésére irányulnia, hanem csak magára a tényállításnak (híresztelésnek) elkövetésére azon tudat mellett, hogy az az eredmény bekövetkeztének előidézésére alkalmas és ha az ily nyilatkozat következtében a