Lengyel Aurél (szerk.): Büntetőjogi döntvénytár, 21. kötet (Budapest, 1929)

106 Büntetőjogi Döntvénytár. ban forgó kijelentései az említett okból nem voltak alkalmasak arra, hogy a magyar állam vagy a magyar nemzet megbecsülését csorbítsák vagy hitelét sértsék. Ez az érvelés azonban szintén téves. Eltekintve ugyanis attól, hogy az 4921 : III. tc. 7. §. 1. bekezdése szerinti tényálladéknak valamely különös sértési szándék nem alkateleme, a vádbeli bűncselekményt, miként bűncselekményt általában, a végszükség esetét kivéve, hazafiságból sem szabad elkövetni, mert a hazafiság legfőbb erény, amely a hazának mindig csak jót akar és érte minden áldozatra kész. Már pedig a vádlott súlyosan megrágalmazta hazáját s a kir. ítélőtábla által valónak vett tényállásból következtetve a szóban forgó tevékenységével nyilván csak azt akarta elérni, hogy az 1918. évi forradalmi elvtársaival együtt minden áron ismét uralomra juthassanak, úgy, mint az 1918. év Őszén tették, mérhetetlen erkölcsi és anyagi kárt okozva szerencsétlen hazánknak. Vádlott még azzal is védekezett, hogy ől Magyarország közállapotait s a nemzet vezetését illetően téves információkkal félrevezették s így ennek hatása alatt, de mindig tiszta hazafiságból, a nemzetet állítólagos gonosz vezetőitől féltve, végső elkeseredésében írta meg a vádbeli cikkeket. A vádlottnak ezt a védekezését azonban a kir. Kúria szintén nem fogadhatta el mentségül. A vádlott ugyanis nyilván csak abban tévedett, hogy az akkori barát és szövetséges nélküli, gyűlöletteljes, ellenséges légkörben, mely a földre sújtott országol abban az időben körülvette, majd sikerülni fog neki és munkatársainak hazánkban a hatalmat ismét az úgynevezett oktrobislák kezére játszani. A vádbeli lényállításainak valótlansága tekintetében azonban nem lehetett tévedésben, mert a társadalmi állásával járó széleskörű összeköttetései s az akkori hírszolgálat révén tudnia kellett, hogy a vád alapjául szolgáló hírlapi cikkeiben megírt s a bűnössége megállapításának alapjául szolgáló lényállítások nem felelnek meg a valóságnak. Mindezekből nyilvánvaló, hogy a vádlott jóhiszeműségéről szó sem lehet s a hazafisága sem volt oly természetű, hogy az az ő vádbeli cselekvőségének a vád alapjául szolgáló bűncselekmény elkövetésére alkalmas voltát kizárta volna. Egyébiránt még ha el is lehetne fogadni, hogy a vádbeli bűncselekmény indító oka valamelyes hazafias érzés is lehetett, ez a hazafias érzés csupán a kiszabandó büntetés mértékének meghatározásánál mint enyhítő körülmény volna figyelembe vehető. Ehhez képest a vádlóit semmisségi panaszát és a védője semmisségi panaszának Bp. 385. §. 1. a) pontjára alapított részét, elfogadva az alsófokú bíróságok ítéleteiben vonatkozóan felhozott