Lengyel Aurél (szerk.): Büntetőjogi döntvénytár, 19. kötet (Budapest, 1927)

130 Büntetőjogi Döntvénytár. ségét nem szünteti meg, mert a rágalmazás megállapításához a törvény ilyen különleges szándékot nem kíván meg, hanem csak a kijelentések büntetőjogi jelentőségének tudatát, ez pedig a magasabb képzettségű vádlottban feltéllenül megvolt. De nem alkalmas a vádlott bűnösségének megszüntetésére az a körülmény sem, hogy a cikkben, illetve ennek az elsőbírói ítéletben idézett kitételeiben nem foglaltatik kifejezetten az a határozott tényállítás, hogy a sértelt a szóbanforgó sajtóvállalatból egyéni hasznot húzott. A tényállítás rágalmazó voltának ugyanis nem kell ilyen határozottnak, szembeötlőnek, leplezetlennek lenni; fennforoghat rágalmazás akkor is, ha az csupán a sorok között bujkálva, sejtetés, célzás alakjában, tehát nem nyíltan, hanem álarc alatt jelentkezik. Sőt az ilyen rágalmazásnak ártó, mérgező hatása néha még nagyobb. Már pedig a vádbeli cikk sorai között, de különösen az említett kitételekből burkoltan bár, de mégis félreismerhetlenül az a vád olvasható ki, hogy a sértelt az általa alapított sajtóvállalatból hivatali állásának és befolyásának felhasználásával egyéni, anyagi hasznot húz és akar húzni. Ami az erre vonatkozó kitételekben homályos célzás, határozatlanság, az nem a vádiolt jóhiszeműségének számlájára irandó s nem jelenti a rágalmazás tényálladéki elemének hiányosságát, hanem mint óvatosság és körültekintő ravaszkodás a vádlott terhére mérlegelendő. Mindezekre tekintettel tehát nem alapos a panasz. A Bp. 385. §. 1. b) pontjára alapílott semmisségi panasz nyilván csak arra lehet alapítva, hogy a vádbeli cselekmény nem rágalmazás, hanem becsületsértés. De ez a semmisségi panasz már a kifejteltek szerint alaptalan. A vádlott ugyanis a vád tárgyává tett cikkben nem használ a sértett ellen becstelenítő, lealacsonyító vagy megszégyenítő kifejezéseket, hanem — bár burkoltan és célzásszerűen, de azért félre nem érthető módon — tényeket állít a sértettről, amely tények valóságuk esetében okai lehetnének a sértett ellen az 1848:111. tc. 32. §-a és az 1920:X. tc. 1. §-á szerint való eljárás megindítására és a sértettet közmegvetésnek is tennék ki, amely tények azonban valóknak nem bizonyultak. Az alsóbíróságok tehát helyesen minősítették a vádlott cselekményét rágalmazásnak. 92. A trianoni békeszerződés életbelépése előtt román hadsereg által megszállott területén hozott oly ítélet, amely román kir. bíróság ítéletének megjelölésével és a román bírósági pecséttel van ellátva,