Lengyel Aurél (szerk.): Büntetőjogi döntvénytár, 17. kötet (Budapest, 1925)

7-2 Büntetőjogi Döntvénytár. bírósági ítélettel helybenhagyott kir. törvényszéki ítéletben a bűnösség alapjául vett tett, vagyis azok a tényállítások, melyeket a vád alapjául szolgáló cikkből az alsófokú bíróságok, mint a Bv. 24. §. 1. bekezdésébe ütköző' elkövetési cselekményt megjelölte^, kimeríti-e a Bv. 24. §. 1. bekezdésében meghatározott hitelrontás vétségének vagy valamely, a vád keretébe vonható más bűncselekménynek tényálladékát ? A Bp. 387. §-a ugyanis kizárja, hogy erre irányuló perorvoslat hiányában vádlott bűnösségének megállapítását a kir. Kúria a vádlott terhére olyan tényállításokra is alapíthassa, amelyeket az e célból perorvoslattal meg nem támadott alsófokú ítéletek a vádlott bűnösségének megállapítására alapul nem vettek. Ebből a perjogi alaptételből kiindulva a kir. Kúria akként döntött, hogy az a tett, amely miatt az alsófokú bíróságok a vádlottat a Bv. 24. §. 1. bekezdése alapján bűnösnek nyilvánították, nem állapítja meg büntetendő cselekmény, tényálladékát. A Bv. 24. §. 1. bekezdésében meghatározott vétségnek ugyanis két lényeges tényálladéki eleme van. Egyrészről valamely hitelrontó ténynek állítása vagy híresztelése; másrészről ezen ténynek valótlansága. Bár azt is lehetne mondani, hogy az államkincstár olyan nagymérvű segélyakciója, mint amilyenről a vádbeli tényállítás szól, az érdekelt vállalat hitelképességét inkább megszilárdítja — mint csökkenti — azok a tényállítások, amelyekre az alsófokú bíróságok a vádlott bűnösségét alapították, az azokkal kapcsolatos megjegyzéseknél fogva kétségtelenül alkalmasak arra, hogy egy kereskedelmi vállalat hitelét veszélyeztessék vagy hitelképességét csökkentsék; következésképen nem lehet vita tárgya, hogy a fentebb említett tényálladéki ismérvek elseje a jelen esetben nem hiányzik. Hiányzik azonban a másodsorban említett tényálladéki ismérv, az állított tények valótlansága, mert arra vonatkozóan, hogy ezek a tényállítások valótlanok, az alsófokú bíróságok nem állapítottak meg olyan tényeket, amelyekből ama tényállítások valótlanságára következtetés volna vonható. A Bp. bizonyító rendszere szerint ugyanis nem a vádlottnak kell bizonyítani valamely tényálladéki ismérv hiányát, tehát ebben az esetben a tényállításainak valóságát, hanem a vádnak kell bebizonyítani, illetve a megfelelő vonatkozó adatok egybegyűjtése alapján a bíróságnak kell megállapítani a vitás tényálladéki ismérv fennforgását, ebben az esetben a vádbeli tényállítások valótlanságát. Épen ebből az okból teljesen téves alapból indult ki az elsőfokú bíróság, midőn az állított tények valósága tekintetében rendelte el a bizonyítást, mert eltekintve attól, hogy ennek a Bv. 13. §-a értelmében csakis rágalmazás és becsületsértés vétségének esetében van helye, a jelen esetben a valótlanság megálla-