Lengyel Aurél (szerk.): Büntetőjogi döntvénytár, 15. kötet (Budapest, 1923)

Büntetőjogi Döntvénytár Lehetnek azonban orvosok, akik nincsenek ennyire áthatva az orvosi etika tiszteletreméltó követelményeitől, hanem a betegek szorult helyzetét kihasználva tőlük orvosi működésükért aránytalanul magas díjazási követelnek. Ilyen esetekben az orvosi etikának törvényei nem nyújtanak védelmet azzal a veszéllyel szemben, amely az egyének egészségét, esetleg életét, végeredményben pedig jogilag szervezett összességüknek : az államnak fentebb említett vitális érdekeit fenyegetik. Amíg tehát a 135,000 1900. B. M. sz. rendelet megtilkotására, vagyis a magánorvoslásért járó díjazás legkisebb mértékének megállapítására, főleg az orvosi érdekek védelme szempontjából volt szükség, addig viszont a mai rendkívüli viszonyok között arra van és lehet szükség, hogy a beteg polgárok érdeke s így közvetve az állam érdeke is védelemben részesüljön az orvosi segélynyújtás terén esetleg előforduló visszaélés ellenében. Annak bizonyítására, hogy a szabad szellemi munka fogalmával (ars liberális) az ily munkának az átlagos esetekre szabott értékelése nem összeférhellen, az idézeti rendeleten felül például szolgálhatnak az időközi felemelésekkel ma is érvényben levő törvényszéki orvosi díjszabás (9700 1912. I. M. sz. rendelet), a közjegyzői díjszabás (42,200 1918. I. M. sz. rendelet) és az egyes bíróságok által megállapított és kövelett ügyvédi díjszabások. Az a körülmény, hogy a magánorvosi működésre vonal kozólag ezidőszerint nincs hatóságilag jóváhagyott díjszabás, egyáltalában nem akadálya annak, hogy a bíróság az orvosi munkateljesítményt és az annak ellenében követelt ellenszolgáltatás arányosságát az 1920: XV. tc. 1. §-ának 3. pontja szempontjából megfelelően értékelhesse, mert — amint a jelen indokolás III. részének utolsó bekezdésében megemlíttetett — ennek az értékelésnek kérdését az uzsorabíróság az egyes előforduló esetekben szakértő véleménynek helyességéhez kétség tér, a Bp. 238. §. második bekezdése és az 1890: XL. tc. 2. §-a értelmében az Igazságügyi Orvosi Tanács felülvéleménye alapján dönti el. A törvényszéki orvosszakértőknek véleménye fontosabb és kétséges esetekben pedig az orvosi tudomány kiváló képviselőiből alakult Igazságügyi Orvosi Tanácsnak közreműködése nyilván az orvosok túlnyomó többségét is megnyugtató alapul fog szolgálni arra nézve, hogy a bíróság az 1920: XV. tc. 1. §. 3. pontját ezen vonatkozásában az orvosokkal szemben indokolatlanul ne alkalmazza. IX. Minthogy tehát mindezek szerint az 1920: XV. tc. 1. §. 3. pontjában meghatározott árdrágító visszaélés vétségének minden alkateleme feltalálható oly orvos eljárásában, aki orvosi mű-