Lengyel Aurél (szerk.): Büntetőjogi döntvénytár, 14. kötet (Budapest, 1922)

Büntetőjogi Döntvénytár. 87 számú határozatával az 1920 október 15-ikétőJ a borotválkozás díját 4 K-ban, a hajvágás díját pedig 12 K-ban állapította meg: nyilvánvaló, hogy a vádlottak tudatában voltak annak, hogy az 1920 szeptember 17-ikétől, 1920 október 15-éig terjedő időben az illetékes hatóságnak nem voli oly törvényes 'rendelkezése, amelyre az -emelt munkadíj szedése jogszerűen alapítható volt volna. Ekként B. Béla vádlott akkor, midőn a nála segédi minőségben alkalmazott vádlott-társait jelzett időpontban a rendelkező részben megjelölt összegű munkadíjak szedésére utasította, vádlott-társai pedig ennek folytán a felemelt munkadíjakat szedték, teljesen önkényesen és rosszhiszeműen járlak el . . . Minthogy pedig a közönség jelentékeny része megfelelő jártasság, kéziügyesség, vagy alkalmas eszközök hiányában a borbélyiparosok munkájára közegészség, köztisztaság és külcsín szempontjából egyenesen reá van utalva; a vádlottak munkája tehát közszükséglet tárgyául szolgáló munkának tekintendő, amelyre való ráutaltságuk folytán az azt igénybevevők szorult helyzete is megállapítható, minthogy a kifejtetlek szerint a vádlottak jóhiszeműsége meg nem állapítható és pedig azért sem, mert a szakosztály határozata által magukat a munkadíj emelésére feljogosítottnak nem tekinthették, a segédi minőségben alkalmazott F. Antal és T. Sándor vádlottak mentségére pedig a főnöküktől nyert utasítás azért nem szolgálhat, meri valamely büntetendő cselekmény elkövetésére nyert utasításnak kényszer nélküli követése* nem mentésit, de külömben is köztudomású, hogy a borbélysegédek a befolyt munkadíjból százalékos jutalékban részesülnek, ekként tehát a munkadíjak megállapítása nyilvánvalóan megkérdezésük és hozzájárulásuk mellett történik, a magasabb munkadíjak megállapításánál, majd annak beszedésénél tehát őket a nyereség vágya vezeti: a vádlottak által követelt ellenszolgáltatás pedig teljesített szolgáltatásuk értékét az eset összes körülményeire és a gazdasági élet viszonyaira tekintettől a kii'. Kúria megítélése szerint a vádbeii időpontban aránytalanul meghaladta: ezekből a kir. Kúria azt a következtetést vonta le, hogy az uzsorabíróság az anyagi törvényt tévesen értelmezte és így ítéletével a Bp. 385. §-ának í. a) pontjában megjelölt anyagi semmisségi okot létesítette. Ugyanazért — annak kiemelésével, hogy a vádlottak leltüket az életfenntartásuk alapjául szolgáló foglalkozás körében, közelebbről meg nem határozható számú esetben majdnem egy hónapon át, tehát a tarlósság jellegével, üzletszerűen követték el ekként vádbeii tettük az 1920: XXVI. tc. 8. §-a értelmében bűntetté minősül: a kir. Kúria a törvénynek megfelelő ítéletet hozott.