Polgárijogi határozatok tára. A Kir. Kúria hivatalos kiadványa, 2. kötet (Budapest, 1929)

24 Magánjog 216. De kétségtelenül kitűnik ez magukból az ideiglenes törvénykezési szabályoknak a törvényes öröklésre vonatkozó rendelkezéseiből is. Azoknak 9; §-a szerint végrendelet nem létében az örökhagyónak minden vagyona a tőle leszármazó törvényes gyermekekre száll és ha ezek közül egyik vagy másik nem élne, de törvényes maradékokat hagyott volna hátra, a reá jutandott osztályrészt ezek öröklendik. Az országbírói értekezlet tehát itt a régi magyar szokásjogot, mely az 1840 : VIII. t.-c. 2. §-ában a jobbágyokra nézve törvénybe foglalt elismerést is nyert, nem változtatta meg, hanem fenntartotta, addigi érvényében; mert annak 10. §-ában leszármizók alatt ezen §-nak a megelőző 9. §-al való szoros összefüggésénél fogva csa»k a törvényes Ieszármazók érthetők, mit még világosabbá tesz a következő 11. §., mely szerint „ha az apa vagy anya, avagy közülük már egyik sem élne, a magyar törvények értelmében az apát az apai, az anyát az anyai ágon leszármazott oldalrokonok képviselik". Hogy pedig a magyar törvények értelmében, amelyekre itt kifejezetten történik hivatkozás, a törvénytelen gyermek végrendelet hiányában nemzőitől sem örököl, annál kevésbé oldalágon, kétségei nem szenved. Az ideiglenes törvénykezési szabályoknak 4., 7. és 8. §-aiban használt ezen kifejezések alatt „leszárm izó örökösök", „leszármazó egyenes örökösök" csakis azokat kell érteni, kik a 9. §. szerint törvényes öröklésre jogosultak, mert örökös fogalma alá csak öröklésre hivatott foglalható, mely kifejezés nem a vérségi kapcsot, hanem az örökösi minőséget jelenti. Az ideiglenes törvénykezési szabályokban egyetlen oly rendelkezés sem található, melyre bármely tág törvénymagyarázattal a törvénytelen gyermekek törvényes öröklési igénye alapítható volna. Öröklési igény pedig csak tételes jogszabályra (törvény vagy szokásjog) alapítható, de sohasem törvényes tilalom hiányára. Törvénykezési gyakorlatunk azonban régen elhagyta hazai jogunknak a törvénytelen gyermekekre vonatkozó ezt a merev álláspontját, mely sem a közfelfogással, sem a társadalom jogérzetével nem volt többé összeegyeztethető. A szokásjog volt az az egyedüli jogforrás, amelyre támaszkodott, vagyis az a jogforrás, mely a nép általános jogi meggyőződésének jogalkotó erejében a korszellemnek a jogszabályokat átalakító és fejlesztő hatásában közvetlenül nyilvánul.