Polgárijogi határozatok tára. A Kir. Kúria hivatalos kiadványa, 2. kötet (Budapest, 1929)

130 Magánjog 284. A harmadbíróság a másodbíróság által magáévá tett indokolást elfogadta. Határozat: A m. kir. Kúria a másodbíróság ítéletét helybenhagyta. Indokok: A végrendelet összes rendelkezéseiből, különösen pedig az I. és III. pontjában foglalt rendelkezések egybevetéséből meg kellett állapítani, hogy az örökhagyó azért hagyta a vagyonát kizárólag az egyik leányra, I. r. alperesre, mert a végrendelet alkotásakor azt feltételezte, hogy másik két leánya, — felperes és a II. r. alperes, — mint apáca e személyi állapotjuk következtében, öröklésre képtelen. Kétségtelen a végrendelet III. pontjának világos szövegezéséből is, mely szerint örökhagyó kijelenti, hogy felperesnek (és a II. r. alperesnek) vagyont nem hagyhat s ezt a rendelkezést nem a maga akaratával, hanem egyedül és kizárólag azzal indokolja, hogy a felperes és a II. r. alperes, mint apáca szegénységi fogadalmat tett és a fogadalom aláírásával az örökösödésről írásban is lemondott. Nem az örökhagyó akaratán, hanem kizárólag a téves feltevésen múlott tehát, hogy felperes örökségben nem részesíttetett. E felfogás helyességét erősíti meg az örökhagyónak az az intézkedése is, hogy a felperesnek és a II. r. alperesnek zsebpénz címén életjáradékot hagyott, félreértetlenül kimutatván ezzel, hogy vagyonában mind a három gyermekét részeltetni akarta; továbbá, hogy vagyonát kizárólag nejére és gyermekeire hagyta, másokat abban részesíteni még hagyománnyal sem kívánt. Mindezek mellett a végrendelet III. pontjában foglalt ennek a közbevetett kijelentésnek, „akik akaratunk ellenére kolostorba léptek", jelentőséget tulajdonítani nem lehet, minthogy ez a közbevetőleg tett megjegyzés a rendelkezés megalkotásával összekapcsolva, tehát azzal összefüggésben nincsen. Az előadottakból megállapítható egyrészről az, hogy az örökhagyó végrendelkezése téves feltevésen alapszik és másrészről, hogy kizárólag ennek a tévedésnek tulajdonítható felperesnek az öröklésből kihagyása s az I. r. alperesnek általános örökösül nevezése. Az örökhagyó tévedése és végrendelkezése között az okozati összefüggés tehát nyilvánvaló, amiből meg okszerűséggel következik az, hogy a végrendeletben az örökhagyónak nem a valódi akarata nyert kifejezést.