Polgárijogi határozatok tára. A Kir. Kúria hivatalos kiadványa, 1. kötet (Budapest, 1918)

s Magánjog fassionum ex prsejudicio 48) annak okául, hogy világi jószágok a kir. ügyész (fiscus) örökösödése alól örökre el ne vonassanak. Ezekből következik, hogy az ősiségi s a koronát régibb törvényeink szerint illetett háramlási jog eltörlésével megszűntek azok a tényleges viszonyok, melyeknek védelme a holtkézi törvények alkotásának főindoka volt, ami egyszersmind e törvényeknek hatálytalanná váltát is maga után vonja. Igaz ugyan, hogy a holtkézi törvények a kir. kincstár s a vér és jogközösségben levő családtagoknak várományi igényein, s az ezekkel kapcsolatos állami érdekeken felül annak a célnak is szolgáltak, hogy az egyházi és világi rend közt a vagyoni egyensúly biztosíttassék; e legiszlativ politikai indok azonban az1848. évi törvények által teremtett új helyzet s a magyar törvényeknek 1861. évben történt visszaállítása után jelentőségét veszítvén, a holtkézi törvények intézménye viszonyaink átalakulásával fejlődött mai jogrendszerünkbe nem illik többé. Kétséget nem szenved, hogy a holtkézi törvények a katholikus egyházak, egyházi testületek s egyházi személyek birtokszerzését korlátozták; ellenben minden más, a törvényes bevett vallásfelekezethez tartozó felekezet egyházainak, egyházi testületei s egyházi személyeinek birtokszerzési képessége semmiféle korlátozásnak alávetve nem volt. Okszerűen fel nem tehető, hogy az 1847 48. évi törvényhozás az ugyanez évi XX. t.-c. 2. §-ának azzal a nagy horderejű kijelentésével, hogy a hazában törvényesen bevett minden vallásfelekezetre nézve különbség nélkül tökéletes egyenlőség és viszonosság állapíttatik meg, éppen a katholikus egyházzal szemben a jogegyenlőség elvét megcsonkítani s a bevett többi vallásfelekezeteket a birtokszerzés tekintetében nálánál nagyobb jogosítvánnyal kívánta volna felruházni. E feltevés nyilt ellentétben állana az 1847 48-iki törvények szellemével s az akkori nagy átalakulásokból szükségképen folyó jogfejlődéssel. És habár a most idézett törvény csak élvet jelentett ki, annak hatása már az abszolút korszak alatt 1852-ben kibocsátott ősiségi nyiltparancsban is nyilvánult annyiban, amenynyiben az a katholikus egyházak, egyházi testületek s egyházi személyekre nézve nem tett kivételt abban az irányban, hogy az ezeknek az 1715: XVI. t.-c. 4. §-a alapján is kezén levő s a nyilt-