Polgári jogi döntvénytár. Bírósági határozatok 10. kötet, 1982-1985 (Budapest, 1987)

A jogerős ítélet ellen emelt törvényességi óvás alapos. A R. 5. §-ának (1) bekezdése szerint a gazdálkodó szervezet a szerződésben meghatározott forgóeszközöket a vezető rendelkezésére bocsátja. A vezető ezeket megvásárolhatja, a meg nem vásárolt forgóeszközök használatáért pedig használati díjat fizet. A használati díj mértékére vagy kiszámításának módjára vonatkozóan jogszabály nem tartalmaz rendelkezést. A Belkereskedelmi Minisztériumnak a szerződéses üzemeltetési forma bevezetéséhez kiadott IX/1980/35. számú Irányelve azt az iránymutatást tartalmazza, hogy a szerződésben szabályozni kell a meg nem vásárolt forgóeszközök használatáért az üzletvezető által évenként (havonként) fizetendő használati díj mértékét. A használati díjat évi 8—12% között indokolt megállapítani. A Ptk. 200. §-ának (1) bekezdése értelmében a szerződés tartalmát a felek szabadon állapíthatják meg. A szerződésekre vonatkozó rendelkezésektől egyező akarattal eltérhetnek, ha jogszabály az eltérést nem tiltja. Mivel a forgóeszköz használati díjának mértékére vonatkozóan a felekre kötelező jogszabályi rendelkezés nincs, ezt a felek egyező szerződési akarattal maguk állapíthatják meg. A felek által megkötött szerződés a használati díj mértékét a forgóeszközök leltári értékének 10%-ában határozta meg. A szerződésben nincs arra utaló rendelkezés, hogy ezt a felek a rövid lejáratú kamat mértékére tekintettel állapították meg. Az alperes tagadásával szemben nem nyert bizonyítást, hogy a felek a kamattal azonos mértékűnek minősítették a használati díjat. A per adatai szerint nem állapítható meg a feleknek arra irányuló egyező szerződési akarata, hogy az alperes használati díj-fizetési kötelezettsége a felperes rövid lejáratú hiteleinek kamatához igazodjon. Amennyiben ugyanis a felperes jelentőséget tulajdonított az általa fizetendő kamat mértékének, módjában állott volna ezt a szerződés tartalmává tenni. A megfelelő közgazdasági és jogi ismeretekkel rendelkező vállalattól elvárható, hogy olyan szerződések tartalmát, amelyek tartalmát jellege miatt döntően saját maga szabja meg, az általa lényegesnek tartott körülmények figyelembevételével határozza meg. Azt, hogy a forgóeszközök használati díját a felperes nem kívánta a hitel-kamat emelése esetén módosítani, az is mutatja: a szerződés 21. pontjában csak az átalánydíjban felsorolt költségekben állami szerv rendelkezése miatt bekövetkező változások esetére kötötte ki, hogy a felek az átalánydíj összegét megfelelően módosítják. A Ptk. 241. §-a értelmében a bíróság módosíthatja a szerződést, ha a felek tartós jogviszonyában a szerződéskötést követően beállott körülmény folytán a szerződés valamelyik fél lényeges jogos érdekét sérti. A rövid lejáratú eseti hitelek kamatlábának módosítása azonban nem ilyen körülmény. A vállalat által felvett rövid lejáratú hitelek és az üzletvezetőnek a szerződéses üzemeltetés keretében tartós használatra átengedett forgóeszközök használati díja között közvetlen összefüggés nincs. Az alperes szempontjából közömbös és esetleges, hogy a felperes a szerződés időtartama alatt vett-e fel rövid lejáratú hitelt. Ilyen hitel felvétele esetén az MNB-nak fizetendő kamat mértéke nem tartozik a felek jogviszonyának körébe. A kifejtettekre tekintettel tévedett az eljárt bíróság, amikor a Ptk. 241. §-ának alkalmazására lehetőséget látott, és emiatt a keresetnek helytadó jogerős ítélet törvénysértő. 190