Polgári jogi döntvénytár. Bírósági határozatok 10. kötet, 1982-1985 (Budapest, 1987)

olyan tényezőket is, mint a tíz éven belül történt szerzésnek a kártalanítás megállapításánál figyelembe veendő hatása, a részleges lakottság, az eltérő mértékű beépítettség stb. Az 1976. évi 24. számú törvényerejű rendelet (Tvr.) 8. §-ának (1) bekezdése szerint a kisajátított ingatlanért járó kártalanítást a 9—11. §-ában meghatározott tényezők együttes mérlegelésével kell megállapítani. Mivel az adott esetben nem részkisajátítás történt, a kisajátítás tárgya az egész ingatlan; a kártalanítás megállapításánál tehát a teljes ingatlant jellemző valamennyi értékalakító tényezőt figyelembe kell venni. Ebből az következik, hogy az ingatlan egyes részeinek elkülönített értékelési módjánál sem lehet figyelmen kívül hagyni mindazokat a tényezőket, amelyek egyébként az ingatlan egésze tekintetében figyelembe jönnek. A szóban levő ingatlan területe az 1500 m2-t jelentősen meghaladja. Közös tulajdonban áll azonban, és így a 33/1976. (IX. 5.) MT számú rendelet (R.) 13. §-ának (2) bekezdése értelmében az egy családhoz nem tartozó tulajdonostársak esetében külön-külön kell számításba venni a hányadának megfelelő területet, amely ezúttal egy tulajdonostárs tekintetében sem haladja meg az 1500 m2-t. Ennek az a következménye, hogy a kisajátított ingatlant mindegyik tulajdonostárs vonatkozásában teleknek kell tekinteni [R. 13. § (1) bek.]. A Tvr. 9. §-ának (1) bekezdése szerint a telek értékét a település jellege, a településen belüli fekvés, a rendeltetés, megközelíthetőség, valamint a beépítési lehetőség alapján kell megállapítani. Ezek a tényezők valamennyi ingatlanrész tekintetében egyaránt értékelhetők, minthogy az egész ingatlanra is egységesen jellemzők. A perben e tényezők közül különösen a beépítési lehetőség, illetőleg ennek figyelembevétele volt vitás. A rendelkezésre álló adatok szerint az egész ingatlan adottságai közé tartozik, hogy a városon belüli fekvése, illetőleg az ezzel összefüggő építési szabályok miatt az övezeti besorolásának megfelelő épülettel — a megfelelő közművesítettség hiánya miatt — nem volt beépíthető. Ezt a körülményt az írásbeli szakvéleményében P. J-né szakértő is megemlítette azzal, hogy „az ingatlanforgalmi képességeire kedvezőtlenül ható tényező". A szakvéleményből azonban nem tűnik ki, hogy az ingatlan (ingatlanrészek) beépíthetőségével kapcsolatos „kedvezőtlen tényezőt" az értékelés miként, milyen mértékben vette figyelembe. Az olyan telek, amely nem építhető be, vagy beépíthetősége korlátozott, a beépíthető telekhez viszonyítottan általában csökkent értékű. Ezt a következtetést támasztja alá a szakvélemény fejtegetése is. Ennek ellenére a szakvélemény a kisajátított ingatlanrészeket olyan forgalmi adatokkal összefüggésben értékeli, amelyek beépíthető ingatlanról szóltak, anélkül, hogy az említett „kedvezőtlen tényező" számításba vehető mértékét az ingatlanforgalmi adatainak szélesebb körű elemzésével és ebből a szempontból való megvilágításával tárta volna fel. A bíróságnak így nem volt kellően értelmezhető tényszerű adata a tényezők mérlegeléséhez, és olyan szakértői vélemény sem állt rendelkezésére, amely az ingatlanforgalom törvényszerűségeinek elemzésével szakszerű következtetés levonására adhatott volna elegendő alapot. Nem megalapozott a II. és III. r. felperesnek járó kártalanítás összegének megállapítása egyéb szempontból sem. A Tvr. 10. §-ának (4) bekezdése értelmében a II. és III. r. felperesek tekintetében a tíz éven belüli szerzés miatt az ún. szerzéskori értéket is figyelembe kell venni. Ennek meghatározását az R. 17. §-a szabályozza: számításba kell venni 145