Polgári jogi döntvénytár. Bírósági határozatok 6. kötet, 1973-1975 (Budapest, 1976)

konstrukció szerint épülő kemencékkel kívánták volna biztosítani. Megközelítően azonos eredményt adott a szakértőnek a fajlagos költségmegtakarításon alapuló számítása is. E szerint a megépített kemencék egy tonna/nap kapacitásra eső előállítási költsége 121 383 Ft, míg ugyanez a költség az eredetileg tervbe vett építési módnál 177 041 Ft lett volna. A különbözet tehát tonnánként 55 631 Ft, ami a felépült kemencék napi 660 tonna kapacitását alapul véve összesen 36 716 410 Ft-ot tesz ki. A kemencék üzemeltetési költségeiben jelentkező 1972. évi megtakarítás összegét a szakértő műszaki becsléssel 720 000 Ft-ban határozta meg. Ami pedig a II. osztályú termékek arányának a tervbe vettél szembeni növekedését illeti, erre vonatkozóan az volt a szakértő álláspontja, hogy az alperes nem a kapacitásuknak megfelelően üzemelteti a kemencéket, az adott lehetőségekhez képest lényegesen kevesebbet termel, és emiatt nem folyamatos a kemencék üzemeltetése. Ez pedig hátrányosan befolyásolja a termék minőségét. A minőségromlás oka tehát nem hozható összefüggésbe az újítással. Az első fokú bíróság ítéletével az alperest 240 000 Ft újítási díj, ennek 1972. május 28-tól járó évi 5% kamata és 15 000 Ft részperköltség fizetésére kötelezte. Ezt meghaladóan a keresetet elutasította. Az újítás révén elért gazdasági eredményre vonatkozóan elfogadta a szakértő megállapításait és azt alapul véve a megítélt összegű díjat találta az újítás jelentőségével arányban állónak. Az első fokú bíróság ítélete ellen a felperesek és az alperes is fellebbeztek. Az első fokú bíróság a tényállást a perben felvett bizonyítás adatainak a Pp. 206. §-ának (1) bekezdésében foglaltaknak megfelelő okszerű mérlegelésével helyesen állapította meg. Ezért azt a Legfelsőbb Bíróság is elfogadta döntése alapjául. Helytállóan állapította meg az első fokú bíróság — a szakértő véleményét elfogadva — az újítás hasznosítása folytán elért gazdasági eredményt, és helytálló az erre alapozott érdemi döntése is, amelyben a hasznos eredménnyel a megítélt összegű újítási díjat találta arányban állónak. Az 57/1967. (XII. 19.) Korm. sz. rendelet 7. §-ának (3) bekezdése csak általában írja elő 2%-os díjkulcs alkalmazását, aránytalanság esetén azonban lehetővé teszi az ettől mindkét irányban való eltérést. Az első fokú bíróság a megtakarítás 1%-át el nem érő összegben állapította meg a felpereseknek járó újítási díjat, s ez a döntése azért helyes, mert az adott esetben a hasznos eredmény túlnyomóan beruházási költségmegtakarításban jelentkezett, az összes megtakarításnak csupán 2%-a az egyéb jellegű — az üzemeltetés költségeiben mutatkozó — megtakarítás. A beruházási költségmegtakarítás értékelésénél pedig nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy míg egyéb természetű megtakarítás esetén az újítót csupán egy év gazdasági eredménye alapján illeti meg díjazás, s a további években a hasznosító díjazás igénye nélkül alkalmazza az újítást, beruházási megtakarítást eredményező újításnál azonban az utóbbiról nem lehet szó, mert a megtakarítás csupán egy alkalommal jelentkezik, s ennélfogva a megtakarítás alapján történt díjazás valójában a hasznosítás teljes időtartamára kiterjed. Tévesen állítja az alperes a fellebbezésben, hogy beruházási megtakarítás nem szolgálhat az újítás díjazásának alapjául. Ilyen megszorítást a jogszabály nem tartalmaz. Az 57/1967. (XII. 19.) Korm. sz. rendelet 7. §-ának (3) bekezdése a hasznos eredményhez mérten rendeli díjazni az újítót, s a hasznos eredmény jelentkezhet úgy is, hogy a tervbe vett létesítményt újítás 45