Polgári jogi döntvénytár. Bírósági határozatok 5. kötet, 1971-1972 (Budapest, 1973)

Ugyanekkor a felperesek építkezni kezdtek az ingatlanon: 20 tm vasbetonlábazaton álló vaskerítést és kaput építettek. A vízvezetéket kiépítették, vízaknát létesítettek, a lábazatot földdel feltöltötték és tereprendezést is végeztek. A járásbíróság ítéletével a keresetet elutasította és a viszontkeresetnek helyt adva megállapította, hogy az alperesek a perbeli ingatlan tulajdonjogát adásvétel címén megszerezték. Ennek megfelelően kötelezte a felpereseket az alperesek tulajdonjogának telekkönyvi bejegyzésére alkalmas okirat kiadására, illetőleg ennek megtagadása esetére feljogosította az alpereseket, hogy tulajdonjoguk bejegyzését az ítélet alapján kérjék. A megyei bíróság ítéletével az első fokú bíróság ítéletét helyben hagyta. Az ítéletek ellen emelt törvényességi óvás alapos. Amikor az I. r. felperes 1962-ben el akarta adni a perbeli ingatlant, azt az 1957. évi 47. sz. tvr. 2. §-a értelmében elidegenítési és terhelési tilalom terhelte. Ha jogszabály a rendelkezés jogát kizárja, az e tilalommal ellentétes rendelkezés semmis [Ptk. 114. § (1) bek.]. A perbeli elismervény mint adásvételi szerződés tehát már egymagában ebből az okból, de még azért is semmis, mert abból — az I. r. felperes kivételével — az érdekeltek személye nem tűnik ki, és az okiratot az I. r. felperesen kívül senki más nem is írta alá (XXV. sz. polgári elvi döntés I. és III. pont). Az I. r. felperesnek az ingatlan elidegenítésére irányuló semmis rendelkezéséből pedig következik, hogy ezzel kapcsolatban érvényes ajánlatot sem tehetett a Ptk. 212. §-ának (1) bekezdésében meghatározott kötöttséggel. Ezért téves és így törvénysértő a perben eljárt bíróságoknak az az álláspontja, hogy az ajánlatnak az alperesek által a per során történt elfogadásával a peres felek között a perbeli ingatlanra vonatkozóan érvényes adásvételi szerződés létrejött. A semmisségi ok utólagos megszüntetésével a semmisség általában már nem orvosolható, azaz a felek a célzott joghatást csak új szerződés kötésével és csak ettől az időponttól kezdődő hatállyal hozhatják létre. Ezért nincs jelentősége annak, hogy a perbeli ingatlanra vonatkozó elidegenítési és terhelési tilalmat az 1969. augusztus 31-én hatályba lépett 1969. évi 23. sz. tvr. megszüntette, annál kevésbé, mert a felperesek jogi képviselője már ezt megelőzően — az 1968. október 12-én kelt levélben — közölte az I. r. alperessel, hogy a szerződést a felperesek az elidegenítési és terhelési tilalom miatt — „mert juttatott ingatlanról van szó" — semmisnek tekintik. Téves az az álláspont is, hogy az I. r. felperes a Csjt. 30. §-ának (2) bekezdése értelmében a II. r. felperes ingatlanilletőségét is eladhatta. Ehhez ugyanis a Ptk. 365. §-ának (3) bekezdésére és 223. §-ának (1) bekezdésére figyelemmel a II. r. felperesnek a szerződés megkötésére írásbeli meghatalmazást kellett volna adnia. Ilyen meghatalmazása pedig az I. r. felperesnek nem volt. Az érvénytelenség jogkövetkezményeit a Ptk. 237. §-a szerint kell levonni. A perben eljárt bíróságok — eltérő jogi álláspontjuknál fogva — ezzel a kérdéssel nem foglalkoztak és a szükséges tényállást nem 38