Polgári jogi döntvénytár. Bírósági határozatok 3. kötet, 1966-1967 (Budapest, 1968)

8376 Ft munkabért, 271 Ft hűségjutalmat és 297 Ft nyereségrészesedést, összesen tehát 8844 Ft-ot kapott, ezenkívül 8 napig betegállományban volt, amely időszakra 426 Ft táppénzt utaltak ki a részére. A felperes férjének az alperesnél elért összkeresete tehát megállapítható. A periratokból azonban pontosan nem állapítható meg, hogy a felperes férje a 8844 Ft összkeresetét mennyi idő alatt érte el, mert az alperessel létesített munkaviszony kezdő időpontja nem állapítható meg. Márpedig az átlagkereset kiszámítása szempontjából — és ebből következik, hogy a marasztalás összegszerűsége szempontjából is — ennek tisztázása nem közömbös, mert a júniusban történt munkaviszony létesítésének kezdő időpontjától függően emelkedhet, vagy csökkenhet az elhunytnak egy hónapra eső átlagkeresete. A Legfelsőbb Bíróság ezúttal is rámutat, hogy az átlagkereset kiszámításánál — az Mt. V. 140. és 141. §-aiban foglaltakból is megállapíthatóan — annak nincs különösebb jelentősége, hogy a dolgozó (az adott esetben az elhunyt) a figyelembe veendő időszak alatt hány műszakot teljesített. Ezzel szemben perdöntő jelentősége van annak, hogy mikor létesített az alperessel munkaviszonyt, mennyi volt az egy év alatt (amennyiben pedig a munkaviszony rövidebb ideig állt fenn, a munkaviszony fennállása alatt) elért összes keresete, s ennek mennyi az egy hónapra eső hányada. Mivel a bíróság sem az elhunyt munkaviszonyának kezdő időpontját, sem az egy hónapra eső átlagkeresetét megnyugtatóan nem tisztázta, a határozata megalapozatlan. A megalapozatlanságon túlmenően azonban a jogerős határozat jogszabályt is sért. A dolgozók egészsége vagy testi épsége sérelméből eredő károk megtérítéséről szóló 2/1964. (IV. 3.) MüM sz. rendelet 7. §-ának (2) bekezdése szerint ,,a hozzátartozók kártérítést csak ráutaltságuk mértékének megfelelően igényelhetnek". E jogszabályi rendelkezés folytán egységes az ítélkezési gyakorlat abban, hogy a baleset folytán meghalt személy által eltartottak részére kártérítésként járadékot csak személyenként külön-külön meghatározott összegben lehet megítélni, s ennek megfelelően a ráutaltságot a járadékigénylők vonatkozásában egyenként kell vizsgálni. Ez következik abból is, hogy a járadékot igénylők — amennyiben az igényük alapos — külön-külön jogosultak a járadékra, márpedig — mivel a ráutaltságuk általában nem egyenlő mértékű — általában nem ugyanolyan mértékben és nem ugyanazon időtartamig. Különösen vonatkozik ez a megállapítás az adott esetre, amikor a részben munkaképes felperes saját maga és két különböző korú gyermeke részére igényel járadékot. A Legfelsőbb Bíróság iránymutatásul megjegyzi, hogy a per adatai arra utalnak — feltéve, hogy a járásbíróság helyesen állapította meg a felperes férjének a havi átlagkeresetét 2325 Ft-ban —, hogy a felperest saját személyében nem lehet a járadékra ráutaltnak tekinteni. Mivel a felperesnek keresőfoglalkozása nem volt, a kialakult egységes ítélkezési gyakorlat szerint a férj feltételezett havi 2325 Ft átlagkeresetéből 20—20%-ot a kiskorú gyermekek, 30—30%-ot pedig a szülők létfenntartására fordítottnak kell tekinteni. Ilyen feltételezett kereset és számítási mód mellett viszont a felperesnek saját személyében jogos járadékkövetelése nincs, mert a felperes jelenleg több özvegyi nyugdí479