Polgári jogi döntvénytár. Bírósági határozatok 3. kötet, 1966-1967 (Budapest, 1968)
A felperes tehát a különvagyona értékesítéséből befolyt összeget az örökhagyóval együttesen felvett közös adósság rendezésére fordította. A házastársaknak egyaránt érdekében állott, hogy a még fennálló jelentős összegű tartozástól és annak kamatterheitől is mentesüljenek. A perben egyébként nem merült fel olyan adat, amelyből arra lehetne következtetni, hogy a felperes a megtérítési igényéről történt egyidejű lemondás mellett használta fel különvagyonát a közös adósság törlesztésére, így tehát az elsőfokú bíróság helytállóan állapította meg azt, hogy a felperes a közös vagyont terhelő adósság rendezésére felhasznált különvagyonának a megtérítését jogszerűen kérheti. A házassági vagyonjogi igények elbírálásánál egyébként is méltányos rendezésre kell törekedni. Nem jelentené az adott esetben a felperes igényének méltányos rendezését, ha a bíróság a felperes és az örökhagyó közös adósságának kiegyenlítésére 1942-ben ténylegesen felhasznált különvagyon értékének meghatározásánál egy 1946-ban kiadott elméleti átszámítási táblázat adatait venné figyelembe. A kihallgatott szakértő véleménye szerint a felperes által a közös adósság rendezésére felhasznált különvagyon 10 000 pengőt meghaladó összege az 1942-ben 18 570 pengőért megépíthető — a perbenivei azonos — lakóépület kivitelezési költségeit 50%-ot meghaladó arányban fedezte. A felhasználás időpontjában tehát a különvagyon értéke nagyobb értéket képviselt, mint amennyi a hagyatéki ház értékének í/2 része volt. Ezzel szemben az elméleti számítás alapján valorizált — az alperesek által a másodfokú ítélet szerint térítendő — összeg a hagyatéki ingatlan értékének ióval kisebb részét teszi ki, s így nyilvánvaló, hogy a felperes vagyonjogi igényének rendezését célzó reális értékkiegyenlítést nem biztosít. A házastársi vagyonközösségi igények elbírálása szükségszerűen megelőzi annak a kérdésnek az eldöntését, hogy a házastársak egyikének elhalálozása esetén az örökhagyó hagyatékának állaga és értéke miként alakul. Azok a vagyontárgyak ugyanis, amelyek a 'házastársi vagyonközösség megosztása során a túlélő házastársat illetik, értelemszerűen nem tartozhatnak az örökhagyó hagyatékához. Az örökhagyó és a felperes házassági életközössége — s ezzel egyidejűleg vagyonközösségük is — megszűnt az örökhagyó halálával. így tehát fejenként a házastársi vagyonközösséghez tartozó közös vagyonból természetben kell kiadni az egyik, illetőleg a másik házastársat megillető vagyonilletőséget [Csjt. 31. § (3) bek.]. A bizonyítási adatok helytálló mérlegelése alapján jutott az elsőfokú bíróság arra a ténybeli és jogi következtetésre, hogy a közös vagyonnal együtt különvagyon megtérítése mellett a felperest a perbeli ingatlan további V4 részének tulajdonjoga — házastársi közös vagyon megosztása jogcímén — jogszerűen megilleti. Így tehát formailag az örökhagyó telekkönyvi tulajdonában álló l/2 házilletőség fele, vagyis az egész ingatlan y4 része nem tartozik az örökhagyó hagyatékához. Itt jegyzi meg a Legfelsőbb Bíróság, hogy a felperes vagyonilletőségébe beletartozik a közös vagyonnal elválaszthatatlanul vegyült különvagyon is. Törvénysértő tehát a másodfokú bíróságnak az a jogi álláspontja, hogy a felperes igénye „a házassági vagyonközösség által sza384