Polgári jogi döntvénytár. Bírósági határozatok 3. kötet, 1966-1967 (Budapest, 1968)

terjesztett elévülési kifogására tekintettel — az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta, és a felperes keresetét elutasította. ítéletében arra utalt, hogy a felperesnek a fokozott veszéllyel járó tevékenység folytatásából eredő kárigénye az akkor érvényes jogszabály értelmében legkésőbb 1959-ben már elévült. Elévült azonban az alperes vétkességére alapított igénye is. A felperes ugyanis — az alpereshez intézett levél útján — csupán 1965. május 8. napján érvényesítette igényét, és minthogy ebben az időpontban a Ptk. hatálybalépésétől [Ptké. 85. § (1) bek.] számított 5 éves elévülési határidő már eltelt, követelése bírósági úton többé már nem érvényesíthető. Az e határozat ellen emelt törvényességi óvás alapos. A Pp. 3. §-a és 164. §-ának (2) bekezdése az igazság érvényesülésének biztosítása érdekében azt a feladatot is rója a bíróságra, hogy a per során minden olyan körülményt tisztázzon, amely a pontos tényállás megállapításához és a törvénynek megfelelő érdemi döntés meghozatalához szükséges. A perben eljárt bíróságok e kötelezettségüknek nem tettek maradéktalanul eleget. A másodfokú bíróság a jogban járatlan és jogi képviselő nélkül eljáró felperes keresetét anélkül utasította el, hogy az ügy elbírálásához szükséges valamennyi tényt megvizsgált és elbírált volna. Az alperes a fellebbezési eljárásban elévülési kifogást terjesztett elő, s ennek a másodfokú bíróság helyt adott. Az elévülés bekövetkezését azonban a bíróság megnyugtatóan csak akkor állapíthatja meg, ha egyben azt is tisztázza, hogy a felek jogviszonyában nem merült-e fel olyan tény, amely az elévülés nyugvását vagy megszakadását eredményezhette. A személyesen eljáró és a jogban járatlan tájékozatlan felperes a perben állította, hogy az alperes — közvetlenül a baleset után — írásbeli ígéretet tett támogatására. Előadta azt is, hogy 1963-ban személyesen járt az alperesnél, ahol a korábbi levelet elvették tőle, és utóbb a honvéd kiegészítő parancsnokság az ügyben vizsgálatot is folytatott. Ilyen adatok mellett — a megyei bíróság álláspontját is szem előtt tartva — feltétlenül be kellett volna szereznie a bíróságnak azokat az alperesi iratokat, amelyek a felperes balesetével kapcsolatban keletkeztek, és amelyek alapján az alperes az ügy kivizsgálása iránt is intézkedett. Csak ezeknek az iratoknak megtekintése és elbírálása kapcsán kerülhetett volna a megyei bíróság olyan helyzetbe, hogy állást foglalhasson abban a kérdésben: az 1960. május 1. napjától kezdődően folyamatban levő elévülési idő 1965. május 1. napjáig nem szakadt-e meg [Ptk. 327. § (1) bek.], akár levélbeni felszólítás, akár pedig a felperes szóbeli panaszának (felszólításának) hivatalos jegyzőkönyvben vagy hivatalos feljegyzésben, tehát írásban történt rögzítése útján. Miután pedig a megyei bíróság ezeket az igény elbírálása szempontjából lényeges körülményeket nem tisztázta, ezzel kapcsolatban az alpereshez kérdést sem intézett, és a vonatkozó iratok beszerzését meg sem kísérelte, megalapozatlan az a megállapítása, hogy a felperes vétkességi alapon érvényesített igénye a Ptk. hatálybalépésétől számított öt év eltelte folytán elévült. [P. törv. I. 20 529!1966. sz., BH 1967/6. sz. 5329.] 194