Polgári jogi döntvénytár. Bírósági határozatok 2. kötet, 1963-1965 (Budapest, 1966)

talmához az ingatlan tulajdonjogának átruházása ugyancsak hozzátartozik, ebben az esetben a leplezett szerződést nem teszi érvénytelenné egymagában az, hogy a szerződésről készült okirat a tulajdonjog átruházásának jogcímét, illetőleg az ellenszolgáltatást nem a felek valóságos akaratának megfelelően tünteti fel. Ha azonban a színleges írásbeli szerződésből az ingatlan tulajdonjogának átruházására irányuló szándék nem tűnik ki, a tulajdonjog átruházására vonatkozó akaratnyilvánítás írásba foglalásának hiánya miatt a leplezett szerződés érvénytelen. (Ptk. 207., 209., 212., 213., 216—218., 365., 376., 378., 380., 386. és Ptké. 38. §). Indokolás. Dolgozó népünk életszínvonalának állandó emelkedése, a kormányzat által a családi házak építésének előmozdítására tett sokféle erőfeszítés, az állami tulajdonban álló kisebb házingatlanok folyamatos értékesítése egyre szélesebb rétegek számára teszi lehetővé személyi tulajdonban levő családi házak építését, vásárlását. Egyre növekszik az érdeklődés beköltözhető házingatlanok iránt, és várható, hogy az ilyen ingatlanok forgalma a jövőben sem fog csökkenni. A lakásszükséglet kielégítésére alkalmas ingatlanok élénk forgalma előtérbe helyezi azokat az érdekeket, amelyek az ilyen ingatlanok forgalmának biztonságához fűződnek. Ilyen helyzetben nem becsülhető le azoknak a pereknek a jelentősége, amelyek a bíróságok előtt ingatlanok elidegenítésére vonatkozó szerződések következtében indulnak; a bíróságok viszont csak akkor felelhetnek meg az előttük álló és még várható feladatoknak, ha a munkájukkal elő tudják mozdítani az ingatlanforgalom biztonságához fűződő érdekeket. Ezekben a perekben az ítélkezési gyakorlat alapvető kérdéseként az jelentkezik, hogy az ingatlan tulajdonjogának átruházását célzó szerződéseknek milyen tartalmi és alaki követelményeknek kell megfelelniük ahhoz, hogy érvényesen létrejöjjenek. A bíróságok ítélkezési gyakorlata ebben a kérdésben, bár általában — egyes kivételes esetektől eltekintve — feltűnő hibát nem mutat, mégis nem kellően egyöntetű és határozott. A bíróságok helyes és egységes gyakorlatának kialakítása végett szükséges az említett alapvető kérdésnek és az ahhoz kapcsolódó részletkérdéseknek az eldöntése. I. A Ptk. 365. §-ának (3) bekezdése ingatlan adásvételének érvényességét a szerződés írásba foglalásához köti, de nem rendelkezik arról, hogy a szerződést milyen tartalommal kell írásba foglalni. A Ptk. 218. §-ának (1) bekezdése okiratkényszer esetében a szerződés lényeges tartalmának írásba foglalását teszi kötelezővé; az adásvételi szerződés lényeges tartalma viszont nem egyéb, mint a dolog tulajdonjogának vételár fejében való átruházása (Ptk. 365. § (1) bekezdése). E törvényes rendelkezésekből következik: az ingatlanra vonatkozó adásvételi szerződés érvényességének elengedhetetlen kelléke, hogy az írásbeli szerződés tartalmazza a) a feleknek, b) a vétel tárgyának, c) a vételárnak a megjelölését, valamint d) annak a kifejezését, hogy adásvétel történt. a) A törvény sem kifejezetten, sem rendelkezéseiből következtethetően nem kívánja meg, hogy a szerződő felek megjelölése a szerződés szövegében történjék. Elegendő tehát, ha a szerződő felek személye és eladói vagy vevői minősége (szerződéses állása) az aláírásokból vagy az okirat egyéb tartalmából kétségtelenül megállapítható. 47