Büntetőjogi döntvénytár. Bírósági határozatok 8. kötet, 1978. január - 1982. december (Budapest, 1984)

ezért az a Be 239. §-a (1) bekezdése rendelkezésének megfelelően irányadó volt a másodfokú bírósági eljárásban. A megalapozott tényállásból azonban az első fokú bíróság helytelen jogi következtetéseket levonva állapította meg a vádlott bűnösségét és szabott ki büntetést. Az első fokú bíróság ugyan megállapította, hogy a sértett részéről a vádlottat jogtalan támadás érte, de a „kihívás" elfogadása, a kitérési lehetőség választásának elmulasztása s a viszonzott bántalmazás megtorló célzata miatt úgy találta, hogy a cselekmény jogos védelemben elkövetettnek nem minősíthető. Az első fokú bíróság által megállapított tényállásból azonban okszerűen ellentétes tartalmú jogi következtetéseket kell levonni. Az adott körülmények között különös gondosságú értékelést igényelt az a kérdés, hogy a vádlott elfogadta-e a sértett kihívását: továbbá volt-e módja a testi bántalmazás szándékával indított támadás elől kitérnie. A Legfelsőbb Bíróság mindkét kérdést nemlegesen eldöntendőnek ítélte. A sértettnek a vádlotthoz intézett kérdése egyértelműen támadásra utaló tartalma miatt és a sértett közismerten agresszív, kötekedő természetének ismeretében a vádlottnak alapos okkal kellett számításba vennie a tényleges, fizikai támadás bekövetkezését. A vádlott válasza "nem fogható fel a sértetti kihívás elfogadásának. A vádlottnak e kijelentést megelőző, de ezután is tanúsított magatartásából arra kell következtetni, hogy — miként az ítélet tényállása is rögzíti — nem kívánt a sértettel verekedésbe „keveredni". A szóbeli támadás elhangzása után, a fizikai támadás okkal feltételezhető megkezdése előtt a vádlott arra törekedett, hogy megfelelő súlyú szóbeli közléssel a sértettet a bántalmazási szándékától eltérítse; ez a megjegyzés alkalmas lehetett volna — a sértett reakciójától függően — annak megnyugtatására, a támadástól való visszatartására. Mindezekre figyelemmel a sértetti kihívásra adott válasz elfogadásnak nem minősíthető, és a vádlott nem került a jogtalanság talajára. A Legfelsőbb Bíróságnak az élet és testi épség védelméről szóló 15. számú Irányelve kimondja, hogy a szemmel láthatóan tudatzavarban levő személyek jogtalan támadása elől meneküléssel is ki kell térni [III/2. pont]. Ez a kötelezettség azonban csak akkor áll fenn, ha erre megvan a reális lehetőség. Az ítéleti tényállás szerint a sértett a fizikai támadás kezdetén — erőfölényével visszaélve — a vádlott mindkét kezét leszorította, ezáltal őt gyakorlatilag fogva tartotta, és ezt a lefogást a vádlott ismételt kérései ellenére sem szüntette meg. A vádlott hátrálással sem tudott a lefogásából szabadulni — amely egy kilátásba helyezett nagy ütés előkészítésének ígérkezett —, s amikor háttal az italbolt épületének falához kényszerült visszavonulni, beszorított helyzetbe került. Az ittassága ellenére is — az ismerteitekből kitűnően — igen aktív sértett elől a passzív menekülés térbeli lehetősége ezzel gyakorlatilag lezárult. A vádlott ilyen körülmények között — az első fokú bíróság következtetésével ellentétesen — a közvetlen fenyegetettség érzetét élhette át. A békés kitérési kísérleteinek eredménytelensége miatt a vádlott kirántotta a kezeit a sértett szorításából. Lényeges körülmény, hogy még ekkor sem ütötte meg a sértettet. A sértett volt az, aki ekkor nyomban a testi sér78