Büntetőjogi döntvénytár. Bírósági határozatok 7. kötet, 1976. január - 1977. december (Budapest, 1979)

ismerésében, s ezért — az ügyészi fellebbezésnek helyt adva — a terheltre kiszabott 7 évi és 6 hónapi szabadságvesztés főbüntetés mértékét 9 évre felemelte. A kiszabott büntetés súlyossága miatt emelt törvényességi óvást az Elnökségi Tanács alaposnak találta. Az eljárt bíróságok álláspontja a jogos védelem szükséges mértéke túllépésének okára és annak következményére: törvénysértő. Az eljárt bíróságok helyesen állapították meg, hogy a terhelt jogos védelmi helyzetben volt, s helyes az a megállapítás is, hogy a terhelt a testi épsége ellen intézett jogtalan támadás elleni védekező tevékenysége során az elhárítás szükséges mértékét túllépte. A jogellenes támadás által fenyegető sérelem és az elhárító cselekménnyel okozott sérelem közötti arányosság az adott esetben nem áll fenn, mivel a támadás intenzitásával nem áll összhangban a védekező tevékenység jellege és annak következménye. A támadás és a védekezés között fennálló feltűnő aránytalanság oka és a túllépés tekintetében fennálló büntetőjogi felelősség mértéke tekintetében azonban az eljárt bíróságok téves álláspontra helyezkedtek, s mindez törvénysértően eltúlzott mértékű büntetés kiszabását eredményezte. Az elhárítás szükséges mértékének túllépése esetén a Btk. 25. §-ának (3) bekezdése alkalmazására akkor kerül sor, ha a jogtalanul megtámadott különleges, rendkívüli lelkiállapotba kerül, melyben egyrészt éppen az őt ért támadás következtében nem minden esetben képes a valóságnak hűen megítélni a támadó tevékenység súlyát és irányát, másrészt pedig a jogtalan támadás következményeként felindult lelkiállapotba kerül, vagy olyan ijedtség lesz úrrá rajta, amelynek folytán a kialakult helyzet józan mérlegelésében akadályozva van. Azt, hogy a jogtalanul megtámadott elkövetőt pszichikai zavara a védekezés szükséges mértékének a felismerésében korlátozta-e egyáltalán s milyen mértékben, az adott eset összes körülményeinek beható vizsgálata alapján kell eldönteni. A megyei bíróság kiemelkedő jelentőséget tulajdonított annak, hogy a terhelt nevelt gyermekének életét oltotta ki, ezt a tényt azonban a történés folyamatából kiragadva, elszigetelten értékelte. Az eset alkalmával ugyanis éppen a terhelt nevelt gyermeke volt a támadó, minden indok nélkül, közepes fokú ittasságtól befolyásoltan, durva módon támadt nevelőapjára, akit természetesen a jogtalan támadás előli megfutamodás kötelezettsége nem terhel. A támadás teljesen váratlanul érte a szeszes italtól az enyhe és a közepes fok határán befolyásolt állapotban levő terheltet, a durva bántalmazásnak ugyanis semmi előzménye nem volt, sőt a sértett a támadást megelőzően békés szavakat hangoztatott és nyugodtan beszélgetett a terhelt társaságában levő személyekkel is. A sértett támadása durva volt, szemén, állán és kulcscsontján ököllel többször megütötte a terheltet, majd a terheltnek közúti baleset következtében eltörött s össze nem forrt jobb térdkalácsát is erős rúgás érte, mely éles fájdalomérzetet váltott ki, ezt követően pedig a sértett a terhelt nyakát szándékozott megragadni. Ebben a helyzetben szúrta meg a terhelt két ízben a sértett mellét, amelyek közül az egyik szúrás 8 napon belül gyógyuló sérülést okozott, a másik szúrás azonban — a főütőér átmetszése folytán — a sértett azonnali halálát eredményezte. 39