Büntetőjogi döntvénytár. Bírósági határozatok 6. kötet, 1974. január - 1975. december (Budapest, 1977)

a kisméretű konyhakés használatával a védekezés szükséges mértékét túllépte és B. Á. hasba szúrásával nagyobb hátrányt okozott, mint amit az elhárítani kívánt támadás előidézett volna. Ezért őt az ellene emberölés bűntette miatt emelt vád alól nem a Btk. 25. §-ának (1) és (2) bekezdésére, hanem a védekezés szükséges mértékének megválasztására képtelenné tevő félelmére, ijedtségére tekintettel a Btk. 25. §-a (3) bekezdésének első fordulatára figyelemmel mentette fel. A Legfelsőbb Bíróság megítélése szerint az első fokú bíróság a támadó és az elhárító magatartás arányosságát mechanikusan vizsgálta, amikor az eszköz nélküli támadással szemben a kés használatát feltétlenül szükségtelen védekezési módnak tekintette. A tényállás és az első fokú ítélet más részében levő indokolás szerint az I. r. vádlott támadói nemcsak számbeli, de fizikai erőfölényben is voltak, a két támadó egyike ökölvívó is volt. Az I. r. vádlottat ököllel, kézzel ütötték, ahol érték, a néhai B. Á. rugdalta is. Az I. r. vádlott fejét már az első pillanatokban elöntötte a vér, meg-megújuló menekülési törekvése sikertelennek látszott, már háromszor bújt ki a támadók köréből, amikor újból utolérték, ,,kinyírással" fenyegették és verni akarták. Az I. r. vádlott más személyek segítségére nem számíthatott, a támadók az őket szóbelileg figyelmeztető K. L-t, V. I.-nét megfenyegették, megfélemlítették. Az I. r. vádlott ekkor vette elő a kését. A kés használata ilyen körülmények között nem volt indokolatlan. A brutális támadással szemben az I. r. vádlott jogosan védekezett, s minthogy testi ereje erre alkalmassá nem tette, a menekülés pedig hiábavalónak látszott, szükségszerűen és jogosan nyúlt megfelelőbb eszközhöz. A Legfelsőbb Bíróság a kés használatának a módja tekintetében sem látott aránytalanságot. Amikor az I. r. vádlott elővette a kését, először O. Á.-t, a II. r. vádlottat szúrta meg a tomporán (e cselekmény a vád tárgyául nem is szolgált), majd anélkül, hogy helyéről elmozdult volna, abból a célból, hogy B. Á.-t távol tartsa magától, a kezében levő késsel maga előtt vízszintes irányban kaszáló mozdulatokat tett. Az odaérkező fenyegetőző, ököllel ütni akaró B. Á.-t ily módon érte a hasszúrás. Az irányadó tényállás e megállapításaiból következik, hogy az I. r. vádlott szándéka kizárólag a támadóinak távoltartására irányult, és hogy életfontosságú testrészeket célbavevő, kifejezett szúró mozdulatot nem is tett, továbbá hogy a B. Á.-t ért sérülés súlyosságához döntő mértékben hozzájárult az a lendület is, amellyel a támadó sértett a késsel maga előtt kaszáló mozdulatokat végző, hadonászó I. r. vádlott felé közeledett. A kifejtettek alapján a Legfelsőbb Bíróság úgy értékelte, hogy az I. r. vádlott elhárító tevékenysége, a mozdulatok jellege, azoknak az általános élettapasztalat szerint várható következményei folytán nem élet kioltására, hanem legfeljebb testi sérülés okozására irányult, és az elhárítani szándékolt, ugyancsak testi sértés okozására alkalmas támadó magatartáshoz képest nem volt feltűnően aránytalan. Ennélfogva a védekezés szükséges mértékének túllépése fel sem merült. A Legfelsőbb Bíróság ezért az első fokú bíróság ítéletének indokolását akként változtatta meg, hogy az I. r. vádlottnak az emberölés bűntette 47