Büntetőjogi döntvénytár. Bírósági határozatok 5. kötet, 1970. január - 1973. december (Budapest, 1975)

lyek közelében érte és így a puszta kézzel történt támadás folytán nem lehetett olyan ijedt állapotban, ami képtelenné tette volna az elhárítás szükséges mértékének a felismerésére. A Legfelsőbb Bíróság határozata ellen emelt törvényességi óvásban kifejtettek szerint téves az első esetben a kölcsönös verekedésre történt hivatkozás, mert az ítélkezési gyakorlat csak az olyan módon kölcsönössé vált verekedés esetén nem ismeri el a jogos védelmi helyzet bekövetkezését, amikor a támadás kétoldalú (BJD 152. sz. jogeset). Az adott esetben azonban nem kétoldalú támadás folytán kialakult kölcsönös verekedés történt, hanem a jogtalanság csak a sértett oldalán állott fenn. A K. I. sérelmére elkövetett cselekményénél pedig a törvényességi óvás álláspontja szerint a terhelt nem lépte túl a jogos vedelem szükséges mértékét, mert az adott helyzetben a kimerült terhelt csak a késnek a támadó azonnali küzdőképtelenné tételét eredményező módon történő használatától remélhette a védekezés teljes sikerét. Az Elnökségi Tanács a törvényességi óvást az alább kifejtettek szerint csak részben találta alaposnak. A jogos védelem intézményének jogpolitikai alapja — amint erre a Legfelsőbb Bíróság már a BJD 2473. szám alatt közzétett eseti határozatában is rámutatott — a bűncselekmény elhárításának a szüksége. Amilyen fontos társadalmi érdek fűződik azonban a jogtalan támadás teljes sikerű elhárításához, ugyanolyan fontos érdek fűződik ahhoz is, hogy a jogos védelem intézménye ne válhasson a joggal való visszaélés eszközévé. Ezért tekinti az ítélkezési gyakorlat a szükségszerűség mellett az arányosságot is a jogos védelem előfeltételeként. Egyöntetű a bírói gyakorlat abban, hogy az arányosság megítélése valóban nem korlátozható egyedül a használt eszközök vizsgálatára. A jogos védelem megállapítását tehát nem zárja ki önmagában az, hogy puszta kézzel történt támadást a jogosan védekező kés használatával hárította el. A támadók számaránya, a szemben álló felek fizikai erőviszonyai, a támadó és védekező eszközök használatának a módja és más tényezők is befolyásolják az elhárító cselekmény szükségességét és az arányosságát. Az arányosságot és a szükségességet azonban mindig az objektív tények alapján kell megítélni. A védekező oldalán jelentkező szubjektív tényezők, csak a Btk. 25. §-a (3) bekezdésének az alkalmazását alapozhatják meg. Nem osztja ezért az Elnökségi Tanács a törvényességi óvásban kifejtett azt az álláspontot, hogy a védekező az aránytalan túllépés miatt legfeljebb olyan enyhébb eredménnyel járó védekezési mód mellőzéséért tehető felelőssé, amelyet felismert, de a védekezési joggal visszaélve tudatosan nem alkalmazott. Azt, hogy a jogtalan támadás folytán beállott ijedtség vagy menthető felindulás milyen hatást váltott ki a terheltben: képtelenné tette-e vagy korlátozta-e a védekezés szükséges mértékének a felismerésében, annak alapján kell eldönteni, ahogyan a kialakult helyzetet maga a megtámadott észlelte. Ilyen nézőpontból kell vizsgálni, hogy mennyiben volt elvárható az adott helyzetben a terhelttől a támadás elhárításához szükséges mód megválasztása. Azt tehát, hogy a cselekmény végrehajtásának az időpontjában fennállottak-e a Btk. 25. §-ában foglalt feltételek, 91