Büntetőjogi döntvénytár. Bírósági határozatok 2. kötet, 1963. november - 1965. december (Budapest, 1966)

dolgokon kívül 230 Ft volt. A vádlott később két munkatársa előtt azt állította, hogy a gyermekek által megtalált pénztárca a pénzzel együtt a magánvádló birtokába került akként, hogy azt az egyik gyermek neki adta át. Az állítás értelme az volt, hogy a pénztárcát a benne levő pénzzel együtt a magán vádló ilyen módon eltulajdonította. Majd a vádlott felkereste a városi tanács vb. művelődési osztályát és kérte az ügy kivizsgálását. Az osztály képviseletében az óvodában megjelent személyek előtt a vádlott az előbbi állítását megismételte. Az első fokú bíróság e tényállás alapján a vádlott bűnösségét 2 rendbeli rágalmazásban megállapította, és pénzbüntetésre ítélte. Aki mást hatóság előtt bűntett elkövetésével hamisan vádol, a Btk. 172. § (1) bekezdésének a) pontjában meghatározott bűntettet valósít meg. Amint azt az említett törvényhelyhez fűzött miniszteri indokolás is kiemeli, a vádolás ehelyütt elsősorban nem perjogi aktust jelent, hanem minden olyan tevékenységet, amely büntető (a 173. § esetében fegyelmi vagy szabálysértési) eljárás megindítására alapul szolgálhat. Az ilyen értelemben vett hamis vádat nemcsak az érdemi elintézésre hivatott hatóságnál lehet előterjeszteni, hanem minden olyan egyéb hatóságnál (hivatalos személynél) is, aki azokat a bűncselekményeket, amelyekről hivatali hatáskörében tudomást szerzett, a Be. 98. § (1) bekezdése értelmében az érdemi elintézésre illetékes hatóságnál feljelenteni köteles. A tanács vb. művelődési osztálya által éppen a vádlott bejelentése alapján az ügy kivizsgálására kiküldött személyek hivatalos személyek voltak. A vádlott által a magánvádlóról előttük állított cselekmény pedig a lopás, illetve — a körülményekhez képest — sikkasztás megállapítására alkalmas. Ezért a vádlott előttük tett állítása a Btk. 172. § (1) bekezdésének a) pontjában meghatározott hamis vádat látszik megvalósítani. Minthogy pedig ez a bűntett nem tartozik a Be. 32. § (1) bekezdésében említett, s magánvádra üldözendő bűntettek közé, a Be. 17. § (1) bekezdése értelmében ebben a vonatkozásban a vád képviselete az ügyész feladata. Törvénysértéssel járt el tehát az első fokú bíróság, amikor a vádlottnak ezt a cselekményét is rágalmazásnak minősítve, az eljárást magán vád alapján lefolytatta és határozatot hozott. A másodfokú bíróság ezért a járásbíróság ítéletét hatályon kívül helyezte és új eljárásra utasította; ezen belül arra, hogy az iratokat a vádemelés kérdésében való állásfoglalás végett a járási ügyészségnek küldje meg. A vádlottnak a két munkatársa előtt tett állítása ugyan a magánvádra üldözendő rágalmazás megállapítására alkalmas. A Be. 34. § (2) bekezdése szerint azonban az ügyész a vád képviseletét a magán vádlótól az eljárás bármely szakában átveheti. A Be. 54. és 56. §-ából továbbá az következik, hogy ha egy elkövetőt több bűncselekmény terhel, úgy azokat lehetőleg egy eljárásban kell elbírálni. Mindezekre tekintettel tehát módot kell adni az ügyészségnek a vád egységes képviseletére. Ezért a másodfokú bíróság az utóbbi — magánvádas — cselekmény tekintetében az eljárásnak előzetes elkülönítése nélkül szükségesnek tartotta az ügy iratainak a vádlott valamennyi cselekménye vonatkozásában való állásfoglalás végett az illetékes ügyészséghez való megküldését. A megismételt eljárásban az eljárás folytatására az ügyésznek a vádképviselet tekintetében történő állásfoglalása után kerülhet sor. 222