Büntetőjogi döntvénytár. Bírósági határozatok 2. kötet, 1963. november - 1965. december (Budapest, 1966)

amely arra mutatott volna, hogy a terhelt cselekményét tovább folytatva a célját ne tudná elérni. Az Elnökségi Tanács rámutatott, hogy a Legfelsőbb Bíróság tévesen helyezkedett arra az álláspontra, hogy a terheltnek a kísérlettől való elállása önkéntes volt, s így törvénysértéssel történt a Btk. 10. § (3) bekezdésének alkalmazása. Az állandó bírói gyakorlat szerint a kísérlettől való elállás önkéntesnek akkor tekinthető, ha az elkövető a megkezdett cselekményt túlnyomóan a saját elhatározásából hagyja abba, attól saját akaratából lép vissza. Az elállás önkéntessége nem állapítható meg olyan esetekben, amikor a terhelt az általa leküzdhetetlennek tartott akadály miatt hagy fel a cselekmény tovább folytatásával, avagy olyan egyéb külső körülmények is hozzájárulnak a kísérlettől való elálláshoz, amelyek mellett az nem tekinthető az elkövető saját akaratából történtnek. A külső körülményeknek olyanoknak kell lenniök, hogy azoktól az elkövető a megkezdett cselekményt zavartalanul tovább folytathatná, tehát módja lenne a bűntett befejezésére, azonban ennek ellenére — saját elhatározásából — mégis visszalép a kísérlettől. Annak egyébként nincsen jelentősége, hogy az ekként saját akaratából, tehát önkéntesen elálló elkövető, milyen motívumtól indíttatva állott el a cselekmény tovább folytatásától. A jelen ügyben irányadó tényállásból kitűnően a terhelt a cselekményét az utcára nyíló és nyitott kapunál kezdte meg, mégpedig olyan helyen, ahol néhány méterre tőle katonai őrség van, s erről tudomása is volt. így tisztában volt azzal is, hogy a sértett szóbeli tiltakozását, ha ez még nem is túl hangosan történt, a közelben tartózkodó katonai őr meghallhatja. Ez egyébként így is történt, mert a katonai bíróság ítélete tényként állapítja meg, hogy a szolgálatot teljesítő őr, a tanúként kihallgatott honvéd, a vádbeli időben azért figyelt ki a kapun, mert kintről hangokat hallott, és kíváncsi volt, hogy miért szólt valaki hangosan, hogy „hagyjon és menjen el". Ebből tehát azt a következtetést lehet levonni, hogy a terhelt — amikor a sértett száját kénytelen volt elengedni és az fennhangon tiltakozott — tartott attól, hogy arra a szemben levő katonai őr, vagy esetleg más az utcán közlekedő személy felfigyelhet, és cselekményét leleplezi. Nem értett egyet az Elnökségi Tanács azzal sem, hogy a sértett ellenállása a kísérlet abbahagyásakor nem volt még olyan nagymérvű, melyből a terheltnek azt a következtetést kellett volna levonnia, hogy tevékenységét nem érdemes tovább folytatni, mert a sértettnél célját amúgy sem tudja elérni. A sértett határozott, erőteljes ellenállást tanúsított, amely kitűnik abból, hogy a fejét a földön jobbra-balra mozgatva 8 napon belül gyógyuló sérüléseket szenvedett, és így sikerült eltávolítani a szájáról a terhelt kezét, amellyel azt akarta megakadályozni, hogy kiabálni tudjon. Ahhoz tehát, hogy a terhelt a megkezdett cselekmény tovább folytatásától elállott, nagymértékben hozzájárult az is, hogy a sértett a vele szemben alkalmazott erőszaknak szilárdan ellenállt, és a terhelt emiatt sem látta cselekményét befejezhetőnek. Mindezekre figyelemmel az Elnökségi Tanács a terheltnek a kísérlettől való elállását önkéntesnek nem tekintette, és így törvénysértő volt a Legfelsőbb Bíróság részéről a Btk. 10. § (3) bekezdésének az alkalmazása mellett 8