Czili Gyula - Mátyás Miklós (szerk.): Büntető elvi határozatok, 1981-1987. A Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bíróságának irányelvei, elvi döntései, kollégiumi állásfoglalásai és elvi jelentőségű határozatai (Budapest, 1989)

határozott egyéb kezelési formáktól (gyógykezelés az alkoholista kérelmére, kórházban megkezdett és rendelőintézetben folytatott kötelező gondozás és gyógykezelés) nem várható eredmény. A Btk. 76. §-a szerinti kényszergyógyítás elrendelésére az 1982. évi 41. sz. tvr. 1. §-ában meghatározott feltételek „értelemszerűen" irányadók (1. a Btk. 76. §-ához fűzött miniszteri indokolást). Büntető ügyben azonban nem kell vizsgálni, hogy az elkövető hajlandó-e önként alávetni magát a kezelésnek (tvr. 1. § b) pont). A büntető eljárás súlya alatt álló vádlott nyilatkozatának, amely szerint „önként" vállalja a kezelést, nem lehet jelentőséget tulajdonítani. Az egyéb kezelési formák várható eredménytelensége a munkaterápiás intézeti kezelés elrendelésének egészségügyi feltétele, s erre nézve az igazságügyi elmeorvosszakértőnek a véleményében nyilatkoznia kell (1. az Országos Igazságügyi Orvostani Intézet 1. sz. módszertani levelének 5/d pontját). b) A Btk. 75. §-a szerinti kényszergyógyítást a Büntetésvégrehajtási Szabályzatról szóló 8/1979. (VI. 30.) IM. sz. rendelet 111. §-a olyan tartamban irányozza elő, hogy az eredményes gyógykezelésre a súlyosabb esetekben is elegendő idő legyen. Az elítéltet a befogadás után az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézetben egy hónapig kivizsgálják, majd a büntetésvégrehajtási fokozatának megfelelő intézetbe szállítják, és hat hónapig, kivételesen egy évig gyógyító-nevelő csoportban helyezik el. Ha a bíróság olyan tartamú szabadságvesztést szab ki, hogy annak hátralévő része (az előzetes letartóztatásban töltött időt is figyelembe véve) semmiképpen nem lenne elégséges a kényszergyógyítás eredményes végrehajtására (mintegy négy hónába kevesebb), a kényszergyógyítás elrendelése nem indokolt. Az elítélt esetleges feltételes szabadságra bocsátását, amely csupán lehetőség [Btk. 47. § (1) bekezdés], a hátralévő rész számítása szempontjából figyelmen kívül kell hagyni. Ha a kényszergyógyítás eredményes végrehajtására a feltételes szabadságra bocsátás lehetséges időpontjáig kitöltött szabadságvesztés nem elégséges, a büntetésvégrehajtási bíró nem bocsátja az elítéltet feltételes szabadságra, mivel az intézkedés csupán részleges végrehajtása miatt a büntetés célja a további szabadságelvonás nélkül nem érhető el. Elrendelhető a kényszergyógyítás, ha a szabadságvesztés hátralevő része egymagában nem, de a korábban felfüggesztett szabadságvesztés végrehajtásának egyidejű elrendelése [Btk. 91. § (1) bekezdés b) pont] vagy a feltételes szabadság megszüntetése [Btk. 48. § (4) bekezdés] folytán letöltendő szabadságvesztéssel együtt eléri az eredményes gyógykezeléshez okvetlenül szükséges időtartamot. Hasonló a helyzet akkor is, ha a szabadságvesztést más ügyben jogerősen kiszabott büntetéssel összbüntetésbe kell foglalni és az összbüntetés tartama előreláthatólag elégséges lesz a gyógykezelésre. Ha a kényszergyógyítás a kezeléshez szükséges idő hiányában nem rendelhető el, a bíróságot a Be. 117. §-ának (3) bekezdése szerint értesítési kötelezettség terheli. A nem jogerős ítélettel elrendelt kényszergyógyítást a másodfokú bíróság mellőzi [Be. 257. § (1) bekezdés, 260. §], ha határozatának meghozatalakor a szabadságvesztés hátralévő része (az elsőfokú ítélet kihirdetése után előzetes letartóztatásban töltött idő beszámítása, a büntetés enyhítése folytán stb.) már nem elégséges az intézkedés eredményes végrehajtására. Ezzel szemben nem tekinthető a kényszergyógyítás elrendelése szükségtelennek abból az okból, hogy a bíróság hosszú tartamú szabadságvesztést szabott ki. A szabadságvesztéssel együttjáró kényszerabsztinencia nem helyettesíti az alkoholista gyógyító-nevelő csoportban történő komplex kezelését. 56