Görgey Károly (szerk.): A gazdasági perek döntvénytára. Bírósági határozatok 1. kötet, 1973-1975 (Budapest, 1978)

(1) bekezdése b) pontjára tekintettel — a szerződés azért nem jött létre, mert az alperes elfogadó nyilatkozatot nem tett. Ráutaló magatartással sem jött létre a felek között a szállítási szerződés. A rendelkezésre álló adatokból megállapítható, hogy az alperes az 1970. évi exportkötelezettségei teljesítéséhez kívánta felhasználni a kapcsolószekrényeket, tehát a felperes előtt nyilvánvaló volt, hogy az általa megjelölt 1971. március 31-i, de a szóbeli tárgyalások során felajánlott 1970. december 31-i határidő sem felelhetett meg az alperesnek. Éppen a becsatolt levelezés tanúsítja, hogy az alperes az 1970. november 15-i határidőre teljesítés érdekében minden segítséget meg kívánt adni a felperesnek és a szerződéskötéstől csak akkor lépett vissza, amikor a felperes kategorikusan elzárkózott e határidő elfogadásától is. Mindebből következik, hogy a felek a teljesítési határidő kérdésében nem tudtak megállapodni, márpedig ráutaló magatartással is csak akkor jöhet létre szállítási szerződés, ha az minden lényeges feltételre vonatkozóan megnyilvánul. Erre az adott esetben nem került sor, s így a szerződés létrejöttének hiányát a sérelmezett határozat kellő alappal állapította meg. A kötbér a szerződésszegés szankciója, nyilvánvaló tehát, hogy ha a felek szerződést nem kötöttek, akkor annak meghiúsulása sem következhetett be, s így meghiúsulási kötbérigény érvényesítése is kizárt. A kötbérigény elutasítása tehát kellő alappal nem kifogásolható. Nem megalapozott a felperes fellebbezése a kárigény vonatkozásában sem. Mindenekelőtt rá kell mutatni arra, hogy a felperes fellebbezésében téves az az utalás, amely szerint az alperes a felek között 1971. évre létrejött kapacitáslekötési szerződés alapján rendelte volna meg a kapcsolószekrényeket. Tényként volt megállapítható, hogy a kapacitáslekötési szerződés az alperes 1970. június 30-i ajánlata alapján jött létre, a jelen ügyben tárgyalt megrendelés pedig 1970. május 14-én, tehát lényegesen korábban kelt. A Ptk. 6. §-án alapuló megtérítési igény érvényesítése ugyancsak nem megalapozott. E rendelkezés szerint ahhoz, hogy a bíróság — szerződésszegés nélkül — az alperest a kár megtérítésére kötelezhesse, a megrendelő részéről a szándékos magatartás, a szállító részéről pedig a jóhiszeműség együttes fennforgásának megállapítása szükséges. Ezen felül az alperesnek olyan magatartást kellett volna tanúsítania, amely alapos okkal indítja a felperest olyan ténykedésre, amelynek folytán önhibáján kívül károsodik. A tényállásból azonban éppen az tűnik ki, hogy az alperes mindenképpen az 1970. évi exportszállításához kívánta a kapcsolószekrényeket beszerezni. Ez a határidő olyan fontos volt számára, hogy annak érdekében jelentős áldozatokat is hajlandó volt hozni s ezt a felperessel is közölte. Ebből következik, hogy a felperes alapos okkal nem bízhatott abban, hogy a szerződést az 1971. évben, vagy akár csak 1970. december 31-ig is teljesítheti. Saját kockázatára tette tehát, ha érvényes szerződés és az átvétel lehetőségének előzetes tisztázása hiányában költekezett. Kellő alappal arra sem hivatkozhat a felperes, hogy a létrejött kapacitáslekötési szerződés alapján bízott az 1971. évi átvételben, mert 1970. október 15-én az alperes ettől a szerződéstől is elállott, és ebben a korai időpontban valóban nem volt gazdasági indokoltsága a gyártás megkezdésének. A Ptk. 6. §-a alkalmazásának előfeltételei tehát nem állapíthatók meg, és ezért a felperes a 13